Harangszó, 1917

1917-06-17 / 18. szám

140.

— Csak tiszta seprést, testvérek! — ordítja, üvölti vadul, elkeseredett

szívvel. Jobbra-balra osztja irgalmatlan a halált s a tiszta seprés nem marad el: az orosz tömegtámadás összeroppan.

A rohamláz elcsillapul s felharsan mindjárt a szent fohász a hősök ajakáról: »Isten áldd meg a magyart!« A szomszédos magaslatról visszhangja támad a Himnusznak : német bajtársak éneklik a Rajna őrét.

Gábor még csak most siet vissza a kis halottjához. Megkérgesedett szívére mélységes, gyötrő fájdalom, kétségbeesés borul:

— Jaj.,jaj, hogyan mondom, hogyan irom én meg ezt a jóságos tekintetes asszonynak ... tekintetes úrnak ? ! Hogyan kerüljek ezután a - szemük elé?!

Sírban nyugszik már a kis hős hadnagy. Sírkeresztet is faragott számára Gábor, de azt még nem tudta kigondolni, hogyan írja meg kis gazdája hősi halálát a szüleinek, noha már tizedszer hozzáfogott a levélíráshoz ?

— Óh , jaj de keserű ez a pohár !. . . Miért nem engemet szólítottál inkább magadhoz jó Istenem ! — sóhajtozott, fohászkodott a hős, míg végre ihlet szállta meg, lázasan írta a sorokat:

». . . Kis gazdámat ne várják haza, ne is sirassák; zálogul vitte magához az Úr! Szép hősi halála volt, semmit sem szenvedett.. . . Isten a tanúm, hogy vigyáztam, őrködtem fölötte, de hiába: az Úr Isten őt, a legféltettebbet, a legjobbat választotta ki mennyei zálognak, hogy lássa, mennyire szeretjük hazánkat, érdemesek vagyunk-e arra, hogy tovább is fen- tartsa, meghagyja számunkra. . . érte tudjuk-e adni ami szívünknek legdrágább ?.. . Adjon a Mindenható jó Istenünk gyógyírt, vigasztalást az igen tisztelt tekintetes úr és a jóságos tekintetes asszony szíve fájdalmára. . . «

Addig-addig írta Gábor a szivéből, leikéből fakadt vigasztaló szavakat, míg egyszer csak mindinkább homályosodó felhő borult szivére-szemé- re... . A sötét felhőből zápor kerekedett s a forró könnyár elöntötte, nedvesre áztatta a megírt tábori lapot.. .. Vége.

A jul>ileum.

József: A tisztelendő ur a templomban arról prédikált, hogy az idén jubileumi esztendőt élünk.

Tamás: Annyit tudok, hogy háborús esztendőnk van még az idén is;

HARANOSZO

pedig már elég lett volna belőle. Most is azon rínak ottben az asszonyok, mert a Sándortól, már két hónapja semmit sem kaptak. Vége meg csak nem akar szakadni. Úgy látszik a muszkák is rosszul csinálták meg a forradalmat. Nem az lesz, amit a nép akar. Mert én abban a hiszem- ben vagyok, hogy azok is megelégelték már a sok pusztítást, de hiába nem tudják abban hagyni.

József: Nem a háborúról volt a prédikáció, hanem a jubileumról.

Tamás: Azt gondoltam, az is valami háborús csoda. Hát mi az jubileum ? Én bizony nem értek zsidóul.

József: Az is benne volt a prédikációban, hogy jubileum latin nyelven, vagyis deákul van mondva. Azt is eltaláltad, hogy zsidóul, mert a Latinok meg a zsidóktól tanulták. Jubilálni meg körülbelül annyi, mint örülni valami évfordulónak. Ha huszonöt esztendeig boldog házasságban élsz a feleségeddel, a Julival, te is jubilálhatsz.

Tamás: Ez már megint igaz. Már csak azért is jubilálok, mert elgondolom majd magamban, hogy még huszonöt esztendőt csak nem kell vele együtt eltöltenem e világon .. No, nem komolyan mondom, de hát bizony a házas élet nem fenékig tejfel.. . Ámbátor a Julisra nem pa- naszkodhatom. Lehet, hogy többet ér, mint a többi fehérnép. De meg ne mondja neki, mert még igen eltalálná magát bizni. Hanem mondja még már, minek kellessen az embernek örülni ebben a siralmas világban ?

József: Nem kicsiny dolog. Négyszáz esztendős jubileumról van szó.

Tamás: Nagy idő. Noha elhigyje kend, József bátyám, néhanap úgy vagyok vele, mintha ebben e háborúban magam is száz esztendőt öregedtem volna. Hiszin ki gondolná, hogy a csizma ára három ezztendő alatt nyolcvan forintra tud emelkedni? Emberi mód szólva, beletelhetett volna kétszáz esztendő is. Hát a nyolcvan forintos csizmának, azt tartom, még az unokáim sem jubilálnak!

József: Tréfának megjárja. Igaz, hogy ötszász forintos disznóról, meg ezerforintos tehénről sem álmodtál három esztendővel ezelőtt. Az négyszáz esztendő, amit ipondok, valóságos négyszer száz esztendő.

Tamás: Aztán miért örüljek én annak a négyszáz esztendőnek ? Jobban örülnék, ha hárommal kevesebb volna.

József: Ezt azért mondod, mert ezt a hármat te töltötted el nyomo1917. junius 17.

ruságban, háborúban. Ha felkelhetnének valamennyien, akik azalatt a négyszáz esztendő alatt éltek, és mindegyiknek csak a kára, meg vesződsége, meg a baja jutna az eszébe, és mindegyik kitörülné azt az évet, amelyik nehéz volt, elhidd, a négyszázból nem maradna, de egy sem. Az írás szerint minden napnak megvan a baja.

Tamás: No hát látja! Maga alatt vágja a fát. Mert ha minden napnak megvan a baja, akkor egy esztendőben háromszázhatvanöt baj van. Mennyi baj lehet ilyen formán négyszáz esztendőben ? Most a magam keserűsége mellé még vállaljam négyszáz esztendő szenvedéseit! Ezt akarja tőlem? És még jubiláljak is?

József: Dehogy is kívánom én, hogy végig szenvedd azt a négyszáz esztendőt. Hanem annyi bizonyos, hogy jó, ha az ember tudja, hogy az őseink is küzködtek, háborúskodtak, szenvedtek. Csak magamról beszélve, nem dicsekvésből mondom, egész életemben sokat dolgoztam. Szereztem is ahoz, ami jussként maradt rám Isten után ezt annak is köszönhetem, hogy nem feledtem el, mindig eszemben volt, mennyit fáradt a boldogult apám, mig kilenced magammal felnevelte a gyermekeit.

Tamás: Értem, mit akar kend mondani. Sok igaz van benne. De igaz ám az is, hogy a háború annyi gonddal, dologgal jár, hogy nem érünk rá azon törni a fejünket, ami négyszáz esztendeje történt.

József: Látod öcsém, erre is megfelelek. Nem tudom, mi lenne a véleményed arról a gazdáról, aki azt mondaná, hogy nem ér rá azon törni a fejét, melyik dűlőjében mi volt vetve tavaly?

Tamás: Azt mondanám, hogy arra rá kell érni, mert én például búza után nem vettek búzát még egyszer.

József: És ugye kifizeti magát, ha nem felejted el a múlt esztendei vetést?

Tamás: De még mennyire! A földet is javítom, a termésem is jobb.

József: így van az ember a reformáció jubileumával is. Ha nem felejtjük, hogy négyszáz esztendővel ezelőtt micsoda magot vetettek az emberek szivébe, magunkat is, meg a cselekedeteinket is javítjuk.

Tamás: Volna ugyan még egy pár kérdésem, de mára talán elég is volt a beszélgetésből. Da ha már igy áll a dolog, akkor én is jubilálok, n. K.

Maizunk a Harangszó terjesztésére!