Harangszó, 1916

1916-03-19 / 1. szám

4

HARANGSZÖ.

1916. március 19.

maradt szennyben, piszokban a fiam I Az én fiam !...

Az asszony a fejét rázza, de a férfi tovább beszél:

— Hiányzik belőle az az emberi büszkeség, a tisztaság, a jóság után való vágyódás. Hiányzik az a férfias elhatározás: szakítok a bűnnel, más életet élek, jövőt teremtek magamnak. Eltaposom a bűnt, bilincsbe verem a gyarlóságot, ember akarok lenni, ember, mint a többi I. .. Akarom, akarom I.. .

A fejrázásba csöndes tiltakozás elegyedik, de alig érvényesül belőle egy szó. Mikor a férfi erőtlenül aláejti felemelt kezét, csak akkor kap erőre a csöndes sírásba fulladó asz- szony-szó.

— Visszaküldted leveleit, fel se is bontottad. Ajtót mutattál neki, mikor könyörögve jött. Pedig ki tudja ?.. .

— Nem akkor, később.. .

— Akkor, akkor már késő volt...

A lámpabél csücske magasra ágaskodik s az oldalt szaladó lángnyelv fekete kormot rajzol a lámpaüvegre. Egy kissé lecsavarják, de akkor meg még szürkébbre válik a szoba, mintha sötét fátyol lebegne a székek fölött, meg az üvegekkel körülrakott szekrényeken. A fehér függönyöket meglebbenti az ablak hasítékon belopóz- kodó szellő járás. A férfi mélyet sóhajt.

— Olvasd, olvasd 1. . . olyan nehéz, mikor nem hallom a hangodat. Most már a gondolatomtól is épp úgy félek, mint az egyedülléttől. A sötétségtől is félek. A holnaptól is félek. Valami különös, rettenetes érzés fekszik a szívemen s érzem, hogy mindig összébb szorít, mind jobban elfojt.. . Olvasd!... Olvasd !...

Valamit felelni akart az asszony, de azután betemette a kimondatlan szót lelke rejtett redőibe. Felemeli a könyvet s rövid keresés után olvassa:

— Felkelvén azért, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volna, meglátá őtet az ő atyja, és megszáná őtet és hozzá futván, esék az ő nyakára és megcsókolgatá őtet.

ölébe ejti a könyvet. Egy ideig. mereven nézi az urát, azután kemény, majdnem színtelen hangon mondja:

— Én is megtenném 1... Eléje futnék, átkarolnám, a két karomban hoznám... Mert hát hiába korholjátok, hiába kövezitek! Elfordulhattok tőle mindannyian, az édesanya szíve megvérezve is szeret, imádkozik és megbocsát. És ha ide hozhatnám, nem mondanám: fiam, miért tetted?... mind egyre csak azt mondanám:

csakhogy haza tértél! Megbocsátanék némán, szófián, mint...

— Mint kicsoda ?...

— Mint az Isten.

Valami különös, nagy, áhitatos csöndesség borul a szobára. Az asz- szony mélylélegzetet vesz. Ki tduja, mióta nyomja az a szó a szívét. Hányszor elűzte az álmot szeméről. Hányszor könnyharmatossá tette párnáját. Most kimondta. Szíve is halkabban ver, lelkiismerete is megnyugszik. A férfi nem szól, csak néz. Az asszony lassan szeméhez emeli a könyvet s egyenletes hangon folytatja:

— Monda pedig néki az ő fia: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened. ..

Az ajtót megzörgetik. Azután megjelenik a küszöbön egy beesett arcú, halovány sárga fiatal ember, egyik kezében kalapja, másikban kicsiny táskája. Teste előre hajol, de lába gyökeret vert. Zuhanással padlóra esik a táska, a kalap, azután ölelésre tárja karjait, majd két kezét szívére szorítja. Hang nem kél a szürke homá- lyú szobában. Minden beléfullad abba a sikoltásba, mi az édesanya ajkát elhagyta. Azután a fiához rohan, átöleli, simogatja. Majd csöndesen odavezeti apjához, ki előrenyujtott kezekkel várja. Csöndesen történik minden, másik szobába is alig szűrődik át lármája. De mikor az apa és az anya keze egyszerre nehezedik a térdelő fejére, akkor rettenetes erővel felsír belőle a zokogás. Kemény szót, szemrehányást, büntetést, mindent, mindent könnyen hordoz, érzi, hogy megérdemelte, de a simogató kéz melegségét, nem, abba beleszakad szive.

Éjfél felé hajol az idő s a lámpalánggal együtt rebben az ember szempillája. Lenn is elhal az utcazaj. Ajkukon ritkára fogy a szó, de a három kéz szorosan egymásba kapcsolódik. A férfi kinyújtja kezét:

— Add a könyvet, hadd fejezzem be én a történetet.

És olvassa könnytől meleg, csöndes, ihletett hangon:

— Az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!

(Folytatjuk.)

Ének.

Csak te vagy Isten, minden bizodalmám, Benned vagyon csak az én nyugodalmam ; Bár minden elhagy ezen a világon,

Te vagy világom.

Sötét az élet, oly sötét gyakorta, Fényét örömnek zivatar kioltja;

De te világot gyújtasz a nagy éjben, Oh én reményem !

Forr, zúg az élet szörnyű tengerárja, Gyönge hajónkat szélvész veti, hányja; De én nem félek, a veszély bármely nagy, Ha te velem vagy.

Megdördül az ég hangos csattanással, Szétzúzni készül rémes roppanással, Megrendül a föld, de én rendületlen Állok hitemben.

Elvehetsz, óh sors, mindent, ami drága, Omolhatsz könnyem, mint árviz utána; De hogy nyugalmam végkép elraboljad, Nincsen hatalmad.

Nincsen hatalmad, nincs eró'd felettem, Mert hadakozik az Isten helyettem, Betölti szívem csuda erejével S megtart kezével.

Béketűréssel ő ruház föl s hittel,

Élő reménnyei ő áld s ékesit fel ;

0 benne bizom s bármi érjen itten, Megáld az Isten !

Dunántúli énekeskönyv 393.

SÁNTHA KÁROD?.

A tüdőbetegségről.

Nincs betegség, mely annyi bajt, bánatot okozna, mint a tüdőbetegség. Hazánkban körülbelül hetvenezer embert ölt meg évenként. Van vidék, ahol minden hetedik ember ezen betegség áldozata. Pusztító erejét a betegség csirája, a tüdő bacillus adja meg, mely lépten-nyomon, uton-ut- félen leselkedik ránk s akkor támadja meg szervezetünket, amidőn legke- vésbbé gondoljuk. Befészkelheti magát testünk bármely szervébe, de legkönnyebben kerül tüdőnkbe s itt idézi elő azt a betegséget, melyet tüdő- betegségnek, tüdővésznek, sorvadásnak, szárazbetegségnek, hektikának szoktunk nevezni.

A tüdőbetegség nem születik velünk, mint sokáig hittük, hanem megfelelő körülmények között ránk ragad. Nagy mértékben ragadós betegség, melyet iniciálás juttat a szervezetbe. A test csak annyiban járulhat hozzá a betegség kifejlődéséhez, amennyiben talán nincs ellene kellőképen felvértezve, nincs elég ereje az ellenállásra. E gyenge ellenálló képességet szoktuk a tüdőbetegség iránt való hajlamnak nevezni.

A védekezésbe tehát két teendőnk van, tőlünk s gondosságunktól függ mind a kettő: testünk megfelelő edzése és a fertőzés elhárítása. Edzésül