Harangszó, 1916
1916-11-05 / 34. szám
266. HARANQSZÓ. 1916. november 5. Fogyva, verve, tágul, szalad, Minden léptén vére szakad. Mit nekünk szánt titkon, orvul, Gaz fejére visszafordul. Amiért jött, úgy megkapta, Ivadéka is siratja. Folyók fölött, havas alatt Csik és Gyergyó mienk marad; Udvarhelyen, Háromszéken, Nincs más úr a székely népen. Fölkelnek az üszkös romok, S lesznek virágos otthonok. Nőnek itt még derék fiák, Jobbak, mint mi mostaniaki SZALAY MIHÁLY. „Erős vár a mi Istenünk“ története. Irta: Czipott Géza. Amikor évröl-évre a szép természet lassú kimúlásával, levelek hullásával elközelget hozzánk ujbdl október 31-ike, a hivek lelkes serege október 31-éhez legközelebb eső vasárnapon mindenfelé kegyeletes ünnepi érzelmek közepette, megtelve Isten iránti hálával: reformáció emlékének áldoz. Ünnepet ül az evangéliomi keresztyén anyaszentegyház ama nagy nap emlékére, amikor Luther Márton 95 tételét a vittenbergi vártemplom ajtajára felszegezte, mely kalapácsütések mennydörgésszerű harsány robajjal hangzottak szét csakhamar az egész világon. Ezen a napon rendszerint, mint mennyei himnusz magasztos zenéje hangzik fel teljes erővel, lelkesedéssel Luther Márton ihletteljes diadal éneke: Erős vár a mi Istenünk. S ilyenkor, szeretem hinni még ma is, sőt talán ma jobban, mint valamikor a »szent lelkesülés, mint sas, égre hág s milljók epednek élet friss vizére. Betelve hittel és csodás erővel a küzdők serege mind nagyobbra nő fel: Ha a világ mind ördög volna — dallal, kész szembe szállni a tüzes pokollal.« A dal, az ének, közelebbről a himnuszok minden népnek, nemzetnek életében mindenkor fontos szerepet játszottak. A nemzeti himnusz egy-egy nemzet életében elengedhetlen tényezőként szerepel, hisz benne az illető népnek hite, lelkesedése, bizodalma, ősi ereje, áldozatkészsége jut kifejezésre. Mig azonban a magyar nemzetnek a »Himnusz«, a »Szózat«, a a németeknek á» Deutschland, Deutschland über alles«, az osztráknak a »Gott erhalte«, a bolgárnak a »Sumna marica« az ő egyéni, sajátlagos nemzeti kincse: addig Luther Márton diadal éneke: »Erős vár a mi Istenünk« az evangéliom alapján álló keresztyén világnak közös kincse, mert hiszen ez az ének tulajdonkép a nagy Istent magasztos elragadtatással dicsőítő ünnepi ének. Ez ének keletkezésének története, mely napjainkban a lelkesedésnek, a kitartásnak, a nehéz kereszt türelmes hordozásának ott a lövészárokban is egyik legfőbb záloga, kétszeresen érdekel bennünket. 1529-ben, április havában történt. Luther és lelkes barátai ép együtt voltak mindnyájan Wittenbergában Luther lakásán Türelmetlenül várták a birodalmi gyűlés határozatát, mely gyűlés az év februárban ült össze Speyerben és hivatva volt Luther és tanai, elvtársai, egyszóval az evangélikusok sorsa felett dönteni. Ekkor egyszer csak lódobogás hallatszott az utcáról fel a szobába. Csakugyan megérkezett a birodalmi gyűlés kiküldöttje kezében Luther számára a pecsétes levéllel. A lélekzetet is elfojtva lesték ennek tartalmát Luther és barátai. A levél szinte remegett egy kissé Luther kezében, amig feltörte a pecsétet.Siri csendben felolvasta azután barátai előtt a levél tartalmát, a birodalmi gyűlés határozatát: »Senkinek sem szabad Luthert házába fogadnia, neki szállást adni. Aki rája akad, mint nyomorult kutyát üsse agyon. És senkinek sem szabad többé Luther nyomán prédikálnia, tanítania.« Ez tulajdonképpen az evangélikusok halálitélete volt. Hogy ezzel a birodalmi határozattal megkezdődött a harc életre-halálra, Luther s barátai nagyon jól tudták. Nehéz gondokba elmerülve hagyták azért egymagára Luthert csakhamar barátai. Luther egyedül volt a szobájában. Szótlanul járt-kelt fel-alá egy darab ideig, mig végre is megállt az asztalnál és felemelte az asztalról drága kincsét, a bibliát és lapozgatni kezdett benne. Mint igen sokszor ezúttal is a zsoltárok könyvét forgatta. Lelke a szükséges lelki erőt, a lelkibékességet szomjuhozta, vigasztalást keresett. És amit keresett, mindazt megtalálta a 46-ik zsoltárban. Megvigasztalódva a zsoltár elolvasása után megtelt a szükséges lelki erővel az Istennek békessége szivében lakásra talált, hálaképpen megszületett lelkében a mennyei himnusz: Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk; Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Ur a mi oltalmunk. Ez Luther diadalmi énekének, a népek és nemzetek közös kincsének, ama mennyei himnusznak, az »Erős vár a mi Istenünk« rövid története. Tábori levél. Irta: Böjtös László tábori lelkész. Volhynia, 1916. okt. 10. Elmúlt a tavasz, a nyár — az ősz hullatja fakó leveleit; hervasztó szele végigsüvit sík csatamezőnkön, beszáll itt a falu közepén, amott az erdőn keresztül szaladó zeg-zugos védelmi vonalakba, amelyekben ott ülnek a háborús viszontagságaihoz hozzátörődött lélekkel honvédeink összeve- gyülten a németekkel. Az ég tengerén gólya módra tovauszó nehéz felhők alatt, amelyek még szomorúbb hangulatok kölcsönöznek a csatatérnek, együtt látni az ércsisakos német katonával ami magyarjainkat. Látod ! ? Ilyen az élet! ki hitte volna, hogy azok a tovaszálló fellegek még most is csak sóhajainkat viszik magukkal az édes otthonn felé ? Ki hitte volna, hogy még a harmadik ősz is itt a két oldalt nyitott lövészárokban veri arcunkhoz hideg esőcseppjeit? Ki hitte volna, hogy a harmadik ősz is itt a halál-tornácában juttatja eszünkbe a múlandóság leverő igéit: »Minden test olyan, mint a fü s annak szépsége, mint a mezei virág; megszárad a fü s annak virága lehull, ha az Urnák szele reáfuvall« ? Ki gondolta volna, hogy a harmadik ősz is azzal a gondolattal tépi lelkünket, hogy — úgy lehet — gyalulatlan deszka vagy esőverte sátorlap öleli körül tetemünket? Ilyen kérdéseket támasztanak a lövészárok lakóiban azok a gyenge, elsárgult levelek, amelyeket az őszi szél sodort oda lakásuk nyílásához. E kérdések, valamint az ősznek megsemmisítő munkája mellé annyira odaillett október 6-ika. Kicsoda gondolta volna azt, hogy az az aradi tizenhárom, akik a tavasz pirosló hajnalán acélos erővel villogtatták kardjukat s szemeikben ott égett a lelkesedés csudás, szent tüze, az ősz borús estéjén, mint letört, halott-virágok fognak az út sarában heverni ? A szép kikeletet, szomorú hervadás váltotta fel; a szabadság bimbóját
