Harangszó, 1916
1916-10-29 / 33. szám
1916. október 29. HARANGSZÓ. 261. február 18-án meghalt. — Bóra Katalin élőt bocsátott el, de csak holtat látott viszont. — Még a holtat sem láthatta, — hanem csak a koporsóját. — Wittenberg kapujánál várta be, mig a végtelenbe hullámzó tömeg odaérkezett. Sirt és zokogott ott mindenki, de lehetett-e valakinek is forróbb a könnye, mint a szegény özvegyé ? Az egyház elvesztette nagy reformátorát, az egyetem tudós tanárát, — a templom lángszavu szónokát, — a választó fejedelem hű tanácsadóját, — a barátok jóbarátu- kat, — de szegény Bóra Katalin elvesztette mindenéti 1546. ápr. 2-án írja testvérének Bóra Krisztinának: »oly végtelen szomorú vagyok, hogy szívfájdalmamat ki sem mondhatom. — Azt sem tudom, hogy élek; nem eszem, nem iszom, s aludni sem tudok. Ha fe- jedelemsége't, vagy császárságot vesztettem volna el, nem fájna úgy, mint az, hogy a mi jóságos Istenünk nemcsak tőlem vette el, hanem az egész világtól, ezt a kedves, drága férfit. Ha erre gondolok, a fájdalomtól és zokogástól nem tudok sem szólni, sem irni, mint ezt kedves testvérem, te is átérezheted...« Luther halála után özvegyének csak szenvedés jutott. Valósággal küzdenie kellett a mindennapi kenyérért. Háborús idők voltak azok; nem értek rá arra is gondolni, hogy él Wittembergben egy szegény özvegy, kitől négy ellátatlan gyermek kér napnap után kenyeret. — Ott is hagyja Wittemberget, Magdeburgba költözik. Rövid ideig marad itt, — visszamegy ismét Wittembergbe. Egyetemi hallgatóknak, diákoknak ád lakást, ellátást, igy tartja fenn magát!. . . Mikor azután az egyetemet ideiglenesen Tor- gauba helyezik át, ő is felkészül, odaindul. Útközben szerencsétlenség éri.A lovak megbokrosodnak, s az ut melletti tó felé ragadják a kocsit. Hogy életét megmentse, kiugrik, de oly szerencsétlenül, hogy a tóba esik, s annak hullámai összecsapnak feje felett. Kimentik igaz, de rá három hónapra, 1552 december 20-án, meghalt 53 éves korában. Amit életében elfelejtettek az emberek, azt eszükbe juttatta a halál. Bóra Katalin halt meg, — de Luther özvegyét temették. Koporsójánál ott volt egész Torgau városa, ott állott az egész egyetem. * A gyászbeszédet az egyetem rektora tartotta. Ha van a mennyországban a csöndes napok között boldogabb, — úgy a mi jó Luther Mártonunk mennyországi karácsonya az 1552-ik évben bizonyára a rendesnél is boldogabb volt. Hiszen akkor érkezett meg abba a fényes országba a zulsdorfi kis birodalom korlátlan hatalmú királya, az ő »doktor Katája*, hű, gondos hitvese: Bóra Katalin. Azóta századok múltak el!... Luther még nagyobb lett emlékében, — a szegény hitves meg elmaradt egészen !... Ne felejtkezzünk meg róla 1 Megérdemli ő is az emlékezés szavát. Gyönge nő volt igaz, de a lelke erős volt, a szive a maga helyén volt, — s amiért küzdött, az az igazi női hivatás volt. . . Áldott legyen az emléked egyházunk első papnéja: Bóra Katalin! Az alkalmi cikkek miatt a „A háború fegyverei“ cimü munka folytatását a jövő számban közöljük. Lábaink szövétneke. Igy szól a Seregeknek Ura: én el- törlöm e földnek álnokságait egy napon. Zak. 3, 9. Mert nem azért küldötte Isten az ö Fiait e világra, hogy kárhoztassa e világot, hanem hogy megtartassák e világ ö általa. A ki hiszen ö benne, el nem kárhozik: a ki pedig nem hiszen, immár elkárhoztatott: mert nem hitt az Isten egyetlenegy Fiának nevében. Ján. 3, 17—18. Kellemetes időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek téged. Imé most van a kellemetes idő, imé most üdvösség napja van, semmiben sem okozván semmi botrán- kozást, hogy ne ocsároltassék a szolgálat; sőt inkább mindenben ajánlóan, mint lsten~ szolgái, viselvén magukat, sok kitartásban, szorongattatásokban, szükségekben, gyötrelmekben, megvetésekben, tömlöcökben, népzavargásokban, fáradalmas munkákban, álmatlanságokban, böjtölésekben, tisztaságban, ismeretben, béketürésben, szívességben, Szentiélekben, képmu- tatásnélküli szeretetben, igazság beszédében, Isten erejében igazságainak támadó és védő fegyvereivel; dicsőség és gyalázat közben, jó és rossz hir közben, mrnt amit ök és igazak; mint ismeretlenek, és jól ismertek; mint halál réven állók, és imé élünk; mint fenyítés alattiak, és nem halál fiai; mint buslakodók, pedig mindig örvendezök; mint szegények, pedig sokakat gazdagokká tevők ; mint olyanok, kiknek semmijük sincs, pedig mindenük van. II. Kor. 5, 2-10. Mert meghorgasztá a magasban lakozókat: a magas várost, megalázá azt, megalázá azt a földig és a porba dobta azt; Láb tapodja azt, a szegény lábai, a gyöngék talpai! Az igaznak ösvénye egyenes, egyenesen készíted az igaznak útját. Ezs. 26, 5—7. Jó a só; ha pedig a só izetlen lészen, mivel Ízesítik azt meg ? Legyen ti bennetek só, és legyetek békes- ségesek egymás között. Márk. 9, 50. Dicsérjétek az Urat, mert jó az Úr; zengjétek nevét, mert gyönyörűséges! 135. zsolt, 3. Törekedjetek békességre mindenkivel, és a szentségre, mely nélkül senki sem fogja meglátni az Urat. Zsid. lev. 12, 14. A szenvedés szerepe az életben. Irta: Krón Ferenc. II. Folytatás. A szenvedés egy magasabb életcél nemesebb tartalmának fölnyitó kulcsa. Az ember életcélja nem abban áll, hogy tisztán fizikai életboldogságot élvezzen, hanem abban, hogy lelki életét kiművelje. A léleknek életeleme pedig a szeretetközösség. Szeretetben élni: ez az, ami az emberi életnek hasonlíthatatlanul értékes tartalmat ad. Tudja ezt mindenki, akit az önmagán tapasztalt isteni szeretet, hasonló nagylelkű és irgalmas szeretetre gyullaszt. Az ember magasabb életcélja volna veszélyeztetve, ha ment volna a fájdalomtól. A test ugyan jól érezné magát, életének fája buja leveleket hajtana, de gyümölcsöt nem érlelne. Az önfentartás ösztöne szinte akadálytalanul tenyészne, de a magasabb lét az örökkévalóság embere nem csírázna, hanem egyszerűen elhalna. Ettől őriz meg a földi élet sokoldalú fájdalma. Nem enged a testi jóllét fokán vesztegelni, elernyedni, hanem fölszabadit azon kötelékek alól, melyek még nagyon a földhöz vonnak s a lélek igazi javait elhomályosítják. A szenvedés igy éj lesz, sötét, de szent éj, mely más világok titkait tárja fel előttünk, világokét, melyek fölöttünk az égbolton s világokét,
