Harangszó, 1916

1916-10-29 / 33. szám

m.

HARANŰSZÓ.

1916. október 29.

tak. Hiába csikordult a börtönajtó, evangéliomi hitükben megmaradtak.

Ne mondjuk, hogy ezzel mindent elmondtunk, s ezen érzelmeket felébresztve lelkűnkben, mindent megtettünk. Azzal szenteljük meg reformáció ünnepét, ha nem elégszünk meg a lelki önkény, a lelkiismeret kényszerűség ellen való protestánssal, hanem igazi evangélikusok leszünk. Álljunk az evangéliom alapján, éljünk az evangéliom szerint, hitünk, erkölcsünk tartalma legyen a Krisztus élete. És még egyet! Evangélikus voltunkat ne keressük a magunk elszigeteltségében. Nagy családnak, az evangélikus egyháznak vagyunk gyermekei. Ébresszük azért fel lelkűnkben az egymás iránti testvéri szeretetet. Ragaszkodjunk egymáshoz, ragaszkodjunk gyülekezetünkhöz. Támogassuk egymást s áldozzunk egymásért. A világháború vér- és könnytengeréből hadd keljen ki megtisztulva és megerősödve evangélikus egyházunk s hadd teljesítse újult erővel Istentől nyert dicső hivatását!

Hazajáró lélek.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

Déri Matyi, vitézségi keresztes hős, két évi küzdelmes, vérzivataros távoliét után, több társával együtt, két heti aratási szabadságot kapott.

Késő délután érkezett meg a vonat a boldog szabadságoltakkal a városi állomásra. Túlnyomó részben olyan háború viselt hősök voltak, akik testükön viselték már az ellenség golyóinak bélyegjeiét. Matyi sántitott is még a jobb lábára, amiért úgy elmaradt az édes otthonukba iramodó társaitól, hogy teljesen hirük, nyomuk veszett mindannyinak, mire ő a piacra érkezett.

— Hehehe 1 mennyire sietnek a füsti fecskék haza az eresz alá, — nevetett Matyi magában. — Noha ő is sietett, amennyire a golyófurta lába versenyre tudott kelni a másik lábával. Neufeld Izidor rőfös kereskedő üzlete előtt hirtelen megállt. Homlokához bökött:

— No, ni 1 majdnem megfeledkeztem, hogy egy kis emlék dukál az én jó anyámnak... Adj Isten jó munkát, Nájfődur! — köszöntött be a rőfös üzletbe.

— Mit tetszik parancsolni, vitéz uram? — kérdezte a kereskedő barátságosan.

— Egy szép fekete selyem kendőI vei akarom édes anyámat megörven- I deztetni. Adjék hát elő hamarosan egy szépet, jót, de olcsót 1

— Nem is tudom, van-e most olyan kendő az üzletemben ?! — kopogtatta Neufeld ur rőfös botjával a koponyáját.

— Persze, hogy van! Hogy is ne volna?... Ott van ni, a középső sarok legfelső pultján, a barna skatulyában, figyelmeztette a másfél mázsányi súlyú, egyébként nagyon is kurta Neufeld mama az urát

— Igazad van, asszony. Hozom azonnal, vitéz uram! — ugrott a hosszú de vékony dongáju kereskedő föl a létrán a jelzett helyre, mialatt Neufeld mama alaposan körül vizsgálta a hőst s egyszercsak hirtelen összecsattintotta kövér tenyerét:

— Nini, most látom, hogy a tizen- nyolcasokhoz tartozik maga is, mint a mi fiunk: a Zolti! Nem ismerte az én aranyos fiamat, kedves vitéz uram ?

— Hogyne ismerném a Zóti testvért! Hisz egy században harcótunk s ő még most is ott van a harctéren... Tyü, milyen figurás gyerek a Zóti! Úgy fölvidámitja az embert, mintha csak nem is háborúban, hanem holmi lakodalomban vónánk.

— Jaj, galambom, szomszédom, fiam, úgy is a jó Isten küldte magát hozzánk! — tört ki Neufeldné mama boldog elragadtatással. — Mondjon, meséljen el, édes fiam, mindent a mi édes Zoliinkról!... Jöjjön csak, lelkem fiam !.. .

A?zal Neufeld mama jobbról, az ur pedig balról karon fogták Matyit s felvezették az emeleti lakásukba. Pirított ludmájával traktálták, finom palack borokkal itatták s folyton unszolták, hogy beszéljen el mindent, amit csak tud a Zolti fiukról!

Esti nyolc órára harangoztak már a városban, mikor lejutott Matyi végre az emeletről. Az elfogyasztott erős bortól kissé szédülő fejjel, bakta- tóbb lábakkal mint előbb, irányította ismét haza felé az útját.

Bizonyosan lefekszik arra már az én jó anyám, mire haza érkezem. De azért nem baj. Tudom Istenem, nem haragszik meg, ha én keltem fel, — mosolygott magában boldogan, mikor elhagyta a várost s lekanyarodott a réti gyalogösvényre, amerre legrövidebb ut vezet a falujába.

Azonban teljesen bealkonyodott, ami annyiban volt rája nézve nagyobb baj, mert a sötétség miatt letévedt kint a lapályos, mocsaras réten a gyalogösvényről, minélfogva egy nagy éren kellett keresztül gázolnia.

— Hej, de jól esik majd a hideg fürdő után a régóta nélkülözött jó meleg ágy! — gondolta Matyi sóváran s még nagyobb igyekezettel, erőfe- szitéssel törtetett aztán hazafelé.

Úgy tiz óra tájban fordult be kertekalja felől a kis portájukra. Sziv- dobogva közeledett a rég nem látott házikó ajtójához, ahova pedig többé már nem várták.

— Pszt! nézzük meg előbb, hátha ébren van még az én jó anyám!

Kikerült az utcára. A kis ablakot vizsgálgatta. Sötét volt az, nem szűrődött ki rajta lámpafény a szobából.

— Alszik szegény. Már most mit

csináljak ? Hátha igen megijed, ha felzörgetem! — töprengett Matyi

magában.

Ismét visszakerült az ajtóhoz s a kilincshez nyúlt. íme könnyedén felnyílt az ajtó, nem volt bezárva.

— Jó estét kívánok! Alszik, édes anyám ?

Semmi felelet. Matyi gyufát gyújtott, annak a fényénél tekintett körül a kis hajlékban. Nem talált benne senkit. Az ágyak is vetve voltak.

— Különös dolog, hogy még most sincs itthon az édes anyám! No persze, a keresztanyámnál van. Eltereferélik szokásuk szerint nem csak a nappalt, hanem a fél éjszakát is, — gondolta Matyi magában.

Meggyujtotta aztán a kis mécsesüket, az asztal mellé ült a lócára s várt, mig várni tudott, azaz pár perc múlva elaludt az asztalra borulva.

Zsuzsi néni, Matyi özvegy édes anyja csakugyan a kedves koma asszonyánál volt, de most az egyszer nem azzal tereferélni, hanem más asszony nénémékkel együtt virrasztani a megboldogult halottas ágyánál. Tehát a Matyi hiába is várt volna reá reggelig, ha a babonás Mihók Bandi, éji bakter úgy éjfél táján nagy rémülettel be nem rontott volna a virrasztók közé.

— Jaj, végem van! Ilyent még soha sem láttam !. . . Hallod-e, Zsuzsa? Haza jár a harctéren elesett Matyi fiad lelke! Mécses világnál ül a szobádban az asztalra borulva.

Nosza a következő pillanatban magára maradt a halott, a virrasztók Zsuzsi néni másfél arasznyi hosszúságú ablakán lesekedtek be visszafojtott lélegzettel, babonás félelemmel. S a hazajáró lélek kiváncsi virrasztói annyira megszaporodtak és olyan erőszakosak voltak, hogy Zsuzsi néni csak fél óra múlva legutolsónak került az ablakhoz, mire öntudatlanul erősen dobogó szívvel megiramodott