Harangszó, 1916

1916-09-10 / 26. szám

1916. szeptember 10. HARANGSZÓ. 205. A kötelesség* útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Kilencedik fejezet. A tanító naplójából. Folyt. 24. Május 15. Egy óra óta hallgatagon ülök naplóm előtt s némán, tétlenül belemélyesztem tekintetemet a pis­logó lámpavilágba. Amint sercegve ég a vékony lámpabél, gondolat­szikrák villannak fel lelkem mélyén. Pillanatra azt hiszem, talán igazán van ebben a felvillanó gondolatban életerő, igazság, van feladatuk, hivatásuk, érdemes őket megállí­tani, megfogni, azután lassú, eró- feszitő munkával kiépíteni, .de hiá­ba, a következő pillanatban szét­pattannak, mint a mozdony fekete kéményén szerteszóródó szikracsil­lagok. Most meg ' éppen nem a lelkemen, hanem a szivemen keresz­tül látom a világot. Belenézek á lámpafénybe, kitekintek a felhős éjszakába, ráhajolok a fekete be­tűkkel telenyomtatott könyvre s mindenütt ugyanaz a leányarc mosolyog felém. A hidegen gon­dolkodó eszem óv, az anyám áldott, meleg tekintete visszatart, de ha beletekintek abba- a csillogó szem­párba, elfelejtek mindent és csak a saját boldogságom ragyogását látom. Nem napok és hetek, hanem hónapok dolga. Minden találkozá­sunknál maradt lelkemben valami édes és keserű. Ha hallgattam is, ha önmagam és naplóm elől elrej­tettem is gondolataimat, mégis ezen, mindegyre ezen a kérdésen töpren­gett szivem. Oh mint szerettem volna egy lélek mélyére belátni s leolvasni annak fehérségéről a boldogságomat, vagy szenvedése­met tartalmazó határozatot. Szeret­ném, ha ebbe a szép leányba vetett hitem olyan lenne, mint a lehellet vékonyságú pókháló-fonál, mely sejtelem könnyű bár, mégis bizto­san hordoz egy életet s biztosan vezet mélységekből magasságokba, magasságokból mélységekbe. De vájjon nem kell-e önmagámon megtanulnom, hogy az egymagára maradó szerelem gyötrelem, csak a viszonzott szerelem boldogság? Vájjon számíthat ok-e arra, hogy becsületes, fiatal szivem tiszta, ne­mes érzése viszonzásra talál? Még két héttel ezelőtt utolsó lélegzetvételnyi erőmmel is azt kiáltottam volna: nem ! nem! Most pedig olyan mosolygós a lelkem, mint a tavaszi napsütéses mező, mikor a harmatcseppben ragyogóra tisztul a virágok szingazdag szirma. Lefoszlott rólam még a szenny ár­nyéka is, könnyűnek, boldognak érzem lelkemet, mert remélek. Hiszem, hogy Lonci is szeret, vagy legalább megvan szivében irántam az, amiből a szerelem fejlődik. De jaj, ha elfog a kétség s ele­meire szedegetem a szavakat, moz­dulatokat, a tekintet mélységét, a szemek beszédét, akkor igazán úgy érzem : semmi, semmise bizonyítja érzelmem viszonzását. Azután me­gint elcsöndesedik lelkem s elfogja a bizonyosság, hogy sokat nem magyarázhatunk meg, nem bizo­nyíthatjuk, hogy ez-igy és igy van, de ha szivünk megérzi, akkor az mégis nagy, szent igazság. Először csak azt vettem észre, hogy bosszankodik, ha nem me­gyek el. Azután Annuskával hec- celődött (micsoda gondolat, én és Annuska!). Később mikor többet jártam jegyzőékhez, valósággal fél- tékenykedett. Csodálatos összeté­telű délutánjai voltak ilyenkor: egy kissé neheztelt, de meg a ked­vemben is akart járni. Lassanként azt is észrevettem, hogy nemcsak külsőleg akar tetszeni, nem elég­szik meg azzal, hogy azt a ruhát veszi magára, amiről valamikor azt mondtam, hogy szép, hanem a magaviseletét, a benső lelki életét is igyekszik hozzám alkalmazni. Szorgalmas, házias, engedékeny, a szüleihez gyengéd, az .édesanyám­hoz meg éppen olyan ragaszkodó, hogy az édes lánya se lehetne jobb. Tegnap kinn sétálgattunk a kert­ben. Az egyenesre vágott, pázsit szegélyű ut nekivezet a magasba szökkenő hegynek. Olyan, mintha a zúgó, erdős hegyoldal útját állná az embernek. Pedig mielőtt oda­érkezik az ember, sokkal elébb belebotlik a kőkerítésbe, melyen csak egy kicsiny, lezárt vaskapu zárja el a szabadba vezető utat. Háromszor körül sétáltuk a kertet s beszéltünk mindenféléről. Azután leültünk a kert közepén a körbe. Szelencebokrok közt húzódik meg a kis fehér pad, odaültünk s en­gedtük, hogy a lehajló virágos ág megsimogassa arcunkat. Édes illat szállta be a levegőt s mig ajkamon folyton kevesebbre fogyott a szó, csendes boldogság szállt lelkemre. Egyszerre arca elsápad, összeráz­kódik. Közvetlenül mellette, a pá­don, valami utálatos, hosszú féreg forma állat mászik, szőrös hátán felfelé csapódó, görbe szarvakkal. Nem szól, csak didergősen mutatja az állatot. Lesodortam és eltapos­tam. Ő meg ott ült egész mellettem, szinte éreztem 'a teste didergését. — Jal, de megijedt! Pedig csak egy féreg volt. — Mástól nem is félek, csak ettől. Azaz ettől sem félek, hanem utálom. —- Na lássa, — mondtam, s érez­tem, hogyan száll a vér az arcomba, — mégis elfelejti megköszönni hős lovagjának, hogy megmentette az emberevő sárkánytól. — Igaza van, — felelt nevetve, — köszönöm. Mosolyogva a szemembe nézett s még egyszer megismételte: kö­szönöm. Kiálltam a tekintetét s a kezem lassan hozzáért a kezéhez. Tovább beszélgettünk, de nem ült vissza a régi helyére, inkább kö­zelebb húzódott hozzám. — Nézze csak, — mondtam egé­szen halkan, — csak egy virágos szelence-ág van a fejünk között. Igaz is, sötét lila, dupla szelence hajlott közénk, hol egyikünk, hol másikunk arcát simogatta, de azért nem bántuk. Elpirult s megránditotta a vállát. — Hátha virágot kérnék, adna-e?., kérdeztem s a torkomban éreztem szivem lüktetését. Nem felelt, csak ült mozdulatla­nul. Azután lassan felemelte karját, de úgy, hogy feje mozdulatlan maradt, s kezével óvatosan letörte a közénk hajló szelence-ágat. Meg­érintettem a kezét s a fejünket láthatatlan, csodálatos hatalom ösz- szesimitotta. Éreztem a haja bár­sonyát s láttam, hogyan csukódik le sötét szempillája. Égy pillanatra. És nem szóltunk semmitsem. Ez volt tegnapelőtt. Tegnap a szobában beszélgettünk, mert esett az eső. Alkonyaikor elállt a csepergélés és én egy kis kerti sétát indítványoztam. Húzó­dozott. Szemébe néztem. — Menjünk!... Nagyon kérem!... Kis idő múlva hozzá tettem: — Talán megint attól a kis ször­nyetegtől fél?. . . Mosolyogva rázta a fejét. — Attól a letört ágtól félek. .. Ugyanarra padra ültünk. És me­gint összehajolt a fejünk s egymás kezét fogtuk. Két pillanatra. Most pedig éjfél elmúlt. Azon gondolkodom, miért is Írtam le mindezt ? Talán egy hét múlva

Next

/
Oldalképek
Tartalom