Harangszó, 1916
1916-07-23 / 19. szám
148. HARANQSZÓ. 1916. julius 23. házikóba, amelyben kályha sem volt. Téliesen öltözve, köpenyben ültünk az asztal mellett, többnyire otthoni dolgokról beszélgettünk s ki-kinéztünk a szoba alacsony ablakán keresztül a kietlen vidékre, mely fölött sürü köd terjeszkedett. Közben a mellettem ülő, szives házigazdánk azt kérdezte tőlem, hogy meg tudtam-e szokni teljesen a harcteret? Én őszintén megvallottam, hogy sokkal jobban szeretnék már otthon lenni és kijelen tettem, hogy azért, amig a kötelesség a harctérre szólít, megnyugvással teljesitem itt is. Aztán elmondtam, hogy sok szomorú látványban van részem és lelki tekintetben nagyon nehéz a szolgálatom. Mert sokszor vigasztalan helyzetben kell vigasztalnom, meg sajnálom az ártatlanul szenvedő honvédeket, különösen akkor, ha fölgondolom, hogy milyen önfel- áldozóan teljesitik kötelességüket. Mikor a honvéd kötelességtudást említettem, a társaságból egyik tiszt a következő történetet mondotta el: — Hogy milyen kötelességtudó a honvéd, — igy kezdte elbeszélését, — arra én is tudok egy jellemző esetet. A negyedik doberdói ütközetben, mint tudjátok, Sz . . -nél voltunk. Az én zászlóaljam a rajvonal jobb szárnyán a szomszéd ezreddel tartott összeköttetést. Én mint zászlóalj-segédtiszt az őrnagyommal voltam egy fedezékben. Az olasz ágyutüz sok fedezéket szétvitt, fölgyujtott és a tábori telefont is széttépte, úgy, hogy össze se lehetett kötözni. A szomszédos csapatokkal és a tartalékkal küldöncök utján tartottuk fenn az összeköttetést. Később a küldöncök által való érintkezés is megszűnt, mert a küldöncök, akik önként vállalkoztak a veszedelmes szolgálatra, nem tértek vissza. Bizonyosan elpusztultak a rettenetes, gyilkos ágyú- és fegyvertüzben. .. Tőlünk négy lépésre egy fedezéket felgyújtott az ellenséges gyujtógránát. Szemünk láttára égett bele három bajtársunk, kiket lehetetlenség volt az olthatatlan tüzből megmenteni. Nyugtalanított bennünket, az is, hogy a küldönc nem jött vissza. Nem tudtunk semmi bizonyosat arról, hogy mi történt a szomszéd csapatokkal. A szomszédos szétlőtt fedezékekből több tiszt átjött hozzánk; akik tartalékcsapatokat vezettek fel a rajvonalba, azok is benéztek egy pillanatra és csüggedten jelentették, hogy a tartalék elfogyott. A helyzet csaknem megzavarta higgadtgondolkozásunkat, midőn egyszer csak a borzasztó grá- náttüzben feltűnt egy géppuskás tizedes vánszorgó alakja. Arcáról csurgóit a vér és tántorogva épen a mi fedezékünk felé tartott. Az őrnagy ur mindjárt fölismerte és nevén szólította. Amint közelebb jött, látszott rajta, hogy rettentően szenved. Részvéttel kérdeztük, hogy mi baja és mire van szüksége. A mi segítségünkkel nagy- nehezen lejött a fedezékbe és a fedezék oldalába fogódzva, akadozó hangon, úgy, hogy alig lehetett megérteni, ezt mondta: — Őrnagy urnák alázatosan jelentem ... a rajvonal. . . jobb szárnyán. .. Tartalékot. . . Itt elakadt a szava és elszédült. Elestében fölfogtuk, úgy, hogy nem ütötte meg magát és végigfektettük a fedezékben, az őrnagy ur fekvőhelyén. Az őrnagy ur a honvéd fölé hajolva kérdezte tőle, hogy hol fáj és mire van szüksége ? A sebesült nemsokára magához tért és fölemelve bánatos tekintetét, csak annyit felelt : — Tartalékot. . kérek. . . Az őrnagy urnák kigördült a köny a szeméből a sebesült honvéd e szavára, akinek borzalmas sebei és szörnyű kinjai ellenére a védelmi vonal tartása s az ellenség feltartóztatása volt a legfőbb gondja. Szivszorongva vártuk az őrnagy ur intézkedését, aki nyugalmát teljesen visszanyerve, határozott hangon azt mondta: — Fiam, te itt pihend ki magadat, amig mi visszajövünk. Tartalékom már nincs; de én és azok, akik a törzsemhez tartoznak, itt vagyunk, kézigránátunk is van még valamennyi, megyünk pótolni a tartalékot. « Aztán felénk fordulva lángoló arccal még csak annyit mondott: — Fiuk, nincs vesztegetni való időnk! Utánam! Azzal kiugrott a fedezékből és mi is mentünk utána. Ebben a pillanatban egy jelentő küldönc szaladt elénk és örömtől sugárzó arccal mondta, hogy a honvédek az olaszok támadását véresen visszaverték. Erre visszamentünk a fedezékbe s a sebesült tizedest, aki tizenhat sebből vérzett, első segítségben részesítettük. A hős honvéd neve Sós Károly, született Sarkadon. Bihar megyében. Mikor barátunk befejezte a történetet, valaki közülünk megjegyezte: — Hány ilyen honvédtörténet van, amelyet nem jegyez föl senki sem, pedig érdemesek volnának arra, hogy az iskolás gyermekek olvasókönyvében legyenek és a jövő nemzedék belőlük tanuljon hazaszeretetei. , Ekkor egy őrmester lépett be a 1 szobába s jelentette egyik főhadnagy- | nak, hogy J. . . királyi herceg, ő cs. és kir. fensége és N. . . város karácsonyi szeretetadömánya L. .. -ba érkezett, ahová kocsikat kell érte küldeni. Aztán a beszélgetésünk más tárgyra terelődött. Lábaink szövétneke. Ez az egy dolog pedig ne légyen ismeretlen előttetek, szerelmeseim, hogy egy nap az Ur előtt olyan, mint ezer esztendő és ezer esztendő olyan, mint egy nap. Nem késik el az Ur az ígérettel, mint némelyek késedelmesnek tartják: hanem hosszutüréssel van irántok, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenek megtérésére hajoljanak. 2. Péter, 3, 8—9. Vajha az Urnák minden népe próféta volna, és adná az Ur az ö lelkét ö beléjök. 4. Mózes, 11, 29. Nem azt mondom, hogy képesek vagyunk önerőnkből valamit megítélni, úgy mintha az magunktól eredne; sőt inkább a mi képességünk az Istentől van, a ki tett képessé minket arra is, hogy újszövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít. 2. Kor, 3, 5—6. Isten az én királyom, a ki eleitől fogva szabaditásokat miveit e földön. 47. zsolt, 12. Azért íme, megismertetem velők ez úttal, megismertetem velők az én kezemet és hatalmamat és megtudják, hogy az Ur az én nevem. Jeremiás, 16, 21. Szóla Jézus, és monda: Legyetek bátorsággal; én vagyok, ne féljetek! És felelvén néki Péter, monda: Uram! ha te vagy, parancsold, hadd menjek hozzád a vizeken. Ö pedig monda: Jövel! És Péter a hajóból kilépvén, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen. Látván pedig a nagy szelet, megrémüle; és mikor elkezdett merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig kezét rögtön kinyújtván, megragadá öt, és monda néki: Óh, kicsinyhitű, miért kételkedői? És miután a hajóba lépett, a szél lecsendesült. A kik pedig a hajó- \ bán valának, előjővén imádták öt, mondván: Bizonyára Isten Fia vagy! Máté, 14, 27—33. .
