Harangszó, 1916

1916-07-23 / 19. szám

1916. julius 23. HARANÜSZÓ. 149. A kötelesség* útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Nyolcadik fejezet. Az igazi oskolamester. Folyt. 19. Már a negyedik nap! Az alkonyat lassan aláereszkedik a hegyekről, a kis szobában félhomály dereng és mégis ott ül az ablaknál s a bizony­talan szürkületben belemerül egy könyv olvasásába. Már negyedik nap ! Máskor ilyen időtájban rendesen vette a kalapját s átment egy kis beszél­getésre. Most mintha lecövekelték volna. Az édesanyja, még győzködik a hímzéssel, de azután ölbe ejti kezét s szemüvegén keresztül hosszan, csendesen nézi a fiát. — Nem mozogsz egyet?, .. Egész nap szobalevegőt szívtál!. . . — Itthon maradok, édesanyám, válaszolja lassan, azután ismét le­hajtja a fejét. — Valami bajod van?... Beteg vagy ?... kérdezi az asszony s ag­gódva megsimitja fia homlokát. — Semmi, semmi, anyám, csak kedvetlen, fáradt vagyok. Kölöncösek a kezeim, ólmosak a lábaim. Lámpát gyújtanak, leeresztik a füg­gönyt, s mindegyik folytatja munkáját. A múltkori mulatság óta még csak egyszer volt Qrünhutéknál. Első nap egyáltalában nem ment feléjük, pedig estefelé Lonci kisasszony érte kül­dött. Azt .felelte, hogy a feje fáj Másnap átment. Végre is, a kocsit meg kellett köszönnie. De éppen szerencséje volt, valami ismeretlen rokon üldögélt a nagy szobában s együtt beszélgetett az egész család. Negyed óráig ott maradt, azután, jóllehet szívesen marasztalták, aján­lotta magát. A szép Lonci leghódi- tóbb pillantásai is hiábavalók voltak. Azóta nem is látta őket. Hiába áltatta magát, az egész os­tobaság nagyon kellemetlenül érin­tette. Eleinte nem tulajdonított neki valami különös jelentőséget, de hogy nem tudott a saját gondolatától me- nekedni, mindjobban belegázolt a tépelődésébe. Hát úgy látszik, mégis csak szerelmes vagyok a lányba, mondta magának. De abban a pilla­natban ellent mondott saját magának: eh, ostobaság! Hát mindenkibe sze­relmesek vagyunk, akitől valami rosszul esik? Nyomott hangulatomnak semmi köze sincsen a Lonci szép szeméhez. Egyszerűen bosszant, hogy az első jött-ment miatt nem vett észre s lefitymálta az állásomat. Persze, mit várhattam ? Az ilyen falusi pénzes-zsák boldog, ha jogászt lát s valósággal beleszédül, ha egy óra hosszat társaloghat vele. Mit tud arról, hogy mindenki annyit ér, mint a mennyit dolgozik. Arra sem gondol, hogy a különféle foglalkozású emberek közt mégis csak az ér leg­többet, aki sokat használ embertár­sainak. Na, ha ez igaz, akkor éppen nem kell szégyenkeznie hivatása miatt! Az az ügyvéd vagyont gyűjt magának, hangzatos Ígéretekkel fogadja klienseit, azután nem ki-, hanem belegabalyitja a pörös ügyekbe, s a végén, akár nyer, akár vészit, hosszú költségjegy­zékkel búcsúzik el tőle. De a szegény tanitó ! Egyszerű kenyéren, szegényes életen dolgozik reggeltől estig s ad- dig-addig osztogatja a lelke kincseit, mig saját lelke szegényre fárad, addig-addig világit másoknak, mig egyszer csak önmagát megemésztve, sötétségbe vész el. Hát miért kellene neki szégyenkeznie ? Nincsen-e az ő hivatása éppen olyan magasztos, mint akárkié ? De talán nem is gondolt a leány olyasmire ? Végre is fiatal, szép te­remtés, egy kissé hiú és elkapatott, könnyen előfordul az ilyesmi! Eddig már biztosan megbánta dölyfösségét. Lám tegnapelőtt is milyen kedvesen kérdezősködött s mennyire kereste a beszélgetésre az alkalmat. Nem, nem! Jobb igy! Jobb most néhány napi szenvedés, mint később hosszú gyötrődés. Jobb most egy-két gúnyos mosolyt elhordozni, mint ké­sőbb száz és száz ember kacagását hallgatni. De azért nem jött álom a szemére. Első nap fáradt volt a sok tanítástól és gyalogolástól, mégis égő szemek­kel feküdt ágyában. Lelke zúgott, szive tompán sajgott. Reze néha-néha ökölbe szorult, legjobban szeretett volna felugrani, elrohanni s agyon ütni valakit, vagy pedig halkan csön­desen odacsuszni az édesanyja ágyá­hoz, párnájára hajtani fejét és sirni, sirni hosszan, sokáig. Újra és újra megrázta fejét. Nem szerelem, csak sértett önérzet, nem féltékenység, csak a hiúság lázongása ! De azért három­szor felkelt s elindult a kabátjáért, meg csak visszatért könyvéhez. Csak legalább azt tudná : ha arra felé megy, megbbillen-e a fehér függöny a sarok ablaknál ? Egyszerre egy puha kéz nehezedik vállára. — No de most elég volt, fiam. Tedd félre a könyvedet, elmegyünk. Már úgy is régóta kellene jegyzőék­hez menni, gyere, menjünk. Kedvetlenül húzódozik. — Hagyjuk ma, ráérünk vele jövő héten is. De az anya csak erősködik. — Menjünk most. Nekem is jól es­nék egy kis beszélgetés. Ha nem jössz, inkább egyedül megyek. Félrehúzza a függönyt s kitekint a sötét utcára. De azért engedi, hogy az anyja öltözzék. Mikor már indul, akkor neki készül ő is. — Várjon, édesanyám. A beszélgetés lassan indul. A jegyző bácsi elvégezte a politikáját, Annuska a házi eseményeket. Hát a bál ?.. . Igazán, hogyan mulattak a bálon ? Ez is megvolt. Azután ismét csönd fekszik a szobára. — Hova gondol tanitó ur?... kérdezi tréfálkozva Annuska. Biztosan valami szép lányra. Vagy talán: arra a szép lányra I. .. Kissé előrehajol úgy mondja, de lassan elönti arcát a vér. A tanitó nevetve rázza a fejét. — Igazán nem gondoltam se csú­nya, se szép lányra. — Hát miért olyan hallgatag? — Sokat olvastam. Kóvályog agyamban a sok gondolat. — Mesélje el! Hadd legyünk mi is egy kissé okosabbak !... tréfálko­zik tovább a lány. Biztosan valami érdekes regény, vagy holdvilágos sze­relmi történet. Ugy-e maguk mindég ilyesmit olvasnak. Lássa, nekem nem engedi édesapa, pedig ugy-e édes néni. . . A tanitó lebigyeszti az ajkát s ki­csinyéivé int a kezével. — Ah dehogy is, unalmas história ! Képzelje egy oskolamesterről olvas­tam, egy egyszerű, igazi oskolames­terről. Ez csak nem lehet érdekes?. . A leány arca még jobban kipirul, de arcvonásai hirtelen elkomolyodnak. — De inkább, nagyon érdekes Mi történt vele ?. . . — Biz az furcsa, feleli kis idő múlva Sárosy László, mert az én oskolamesterem úgy megnőtt, hogy kiütötte az iskola falát, kilyukasztotta a tömés falu ház zsuppos fedelét, de még akkor is csak nőtt-nőtt, nemso­kára a szomszéd városok, az egész ország, a szomszéd népek, az egész müveit világ ránézett, ráhallgatott s mindannyian felkiáltottak: ni csak, az igazi oskolamester!.. . — Ilyennek kell magának is lennie!. . mondja a kis lány, de megijed sa­ját hangjától s hirtelen elhallgat. — Ez engem is érdekel, — szól közbe a jegyző, — hát csak mondja, uram öcsém.

Next

/
Oldalképek
Tartalom