Harangszó, 1916
1916-07-23 / 19. szám
146; ellen az összes elképzelhető és el- ’ képzelhetetlen veszedelmeket életre keltette. A harctéren küzdőket és az itthon munkálkodókat ezektől a veszedelmektől semmi emberi hatalom meg nem szabadíthatja. Az Urnák szine elöl elfutni nem lehet. Ilyen helyzetben az ember hiába akarja megszerezni a segedelmet, azt csak kérnie és várnia lehet. De mikor az ember épen nem hosszutürő, mikor a segedelemre várni olyan nehezen tudunk. Saul király útja könnyebbnek látszik, amelyen az endori javasasszonyhoz ment segítséget keresve, mint Jóbé, aki mindent elveszítve — ami elveszíthető —- hamuba ült s békével hordozta keresztjét. Az Ur adta, az Ur vette el, ez volt meggyőződése, ezért tudott türelemmel várni Isten segedelmére. Érezte, hogy aki eddig megsegítette, most a legszo- morubb órákban is megsegítheti. Kétségen kivül nehéz ut volt Jóbé: javainak romjai, gyermekeinek sírjai fölött fekélyes testtel. Mig Saulé Endorba szintén nehéz és egyúttal csúfos ut is volt. Jób az Urnái segedelmet talált, Saul Endorban Ítéletet, kárhozatot. Népünknek egy része — sajnos protestáns népünknek is — egy része a háború megpróbáltatásaiban’ a babona karjaiba vetette magát. Mindig nagyra voltunk vele, hogy mi protestánsok az Igében a világosság szövétnekét tartjuk kezünkben, nem hódolunk a babonának. Az is bizonyos azonban, hogy az a lélek, mely a bibliát kezünkbe adta, nagyon jól ismerte gyenge, ingatag természetünket, azért adott lépten nyomon elénk tiltó parancsolatokat. >A te Uradnak Istenednek nevét hiába ne vegyed, mert nem hagyja az Ur büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába veszi«, mondja a második parancsolat. »Akár férfiú, akár asszony legyen, ha azokban ördögi jövendőmondásnak lelke leend : megölettessenek minden okve- tetlen, kövekkel verjétek azokat agyon; az ő haláloknak ők magok az okai.' Ezt mondja tovább Mózes 111. könyve 20. rész, 27. verse, nyilván azért, mert a második parancsolat tilalma ellenére is voltak lelketlen emberek, akik felhasználták embertársaik gyengébb hitét, hitetlenségét, kuruzsolással másokat megcsaltak, maguknak hasznot szereztek. »Ne menjetek a nézőkhöz és ne tudakozzatok a jövendőmondóktól, hogy magatokat azokkal megfertéz- j tessétek. Én vagyok a ti Uratok, | Isteniek.« Így szól Mózes III. könyve, HAftANQSZÓ. 19. rész, 31. verse azokhoz, akik inkább hisznek emberi balgatagságoknak, mint Isten beszédének. Vannak most is sokan, akik lelketlenül felhasználják a szomorú jelent, megcsalják a hitükben ingadozó embereket. Ismerünk vidéket, melynek jó része — hangsúlyosan protestánsok is — szinte bucsujárásra jár egy ilyen lelketlen hamis prófétához, aki nem fél az Istennek nevét is — a fentebbi intések dacára is — felhasználni együgyü balgatagságához. A cári birodalomnak, Oroszországnak volt eddig a nevezetessége, hogy nemcsak a népeit, hanem uralkodóját is egy varázsló vezeti. Náluk mindaz megmagyarázható, nincs kezükben az élet könyve, nem ismerik a világ ama világosságát, de mi protestánsok végetlen szomorú szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, ha kezünkben talán — bibliával — varázslókhoz járunk. Nem az-e a bajunk, hogy a bibliát sokszor vastag porréteg takarja, hogy ahol a nagyapák bennehagyták a könyvjelzőt, az még most is ott található ? Ha többet forgatnánk lapjait, jobban megismernénk Istent is — az embereket is. Nem azok közé tartozol-e nyájas olvasó te is, aki az árral küzdve a hab után kapdosol — attól remélve a szabadulást — mig eltaszitod a kezet, amely feléd nyúl, hogy megmentsen téged ? Mert lásd, ez az erős kéz, amely bölcsődtől fogva vezetett: a nagy Istennek keze. Ez a kéz, ha lesújt is, felemel; ha megsebesít, meg is gyógyít. Jóbnak Istene vezet bennünket most is. Utjai, sokszor nem a mi utaink, gondolatai nem a mi gondolataink, mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő gondolatai a mi gondolatainknál. Eltávozhatik tőlünk az öröm, földi szerencse, de ha a hegyek megindulnak, a halmok megrendülnek is, az ö irgalmassága nem távozik el tőlünk. Azért »hívj engemet segítségül a nyomorúságnak idején, én megszabaditlak tégedet és te dicsőítesz engemet! * A. kereszt. Bertsch „Passionsbuch“ nyomán : Zábrák Dénes*). A mi vallásunknak nagyjelentőségű symboluma, sokatmondó címere, zászlója és hadi jelvénye ősidőktől fogva a kereszt. Miként a hóditó népek, *) Az elhunyt jeles egyházi iró irodalmi hagyatékából. németek, angolok, franciák valamely ismeretlen vidéken előre nyomulva nemzeti lobogójuk kitűzésével jelzik, hogy ők ezt az országot birtokukba vették, úgy a keresztény misszionáriusok is, ha valamely pogány városban, vagy faluban lábukat megvetették, a kereszt kitűzésével hirdetik, hogy ez a hely Krisztus birodalmához tartozik. így Marignola János, ferenc- rendi hittérítő a 14-ik század közepén, az általa megtérített pogányok jelenlétében a Comorin fok szikla- csúcsára egy nagy kőkeresztet állított fel eme felirattal: »India a Krisztusért» ; azután ünnepélyesen megkente azt olajjal és felszentelte. Kolumbus Kristóf is a kereszt kitűzésével vette birtokba Spanyolország számára az általa felfedezett újvilágot. Hogyan lett a kereszt a kérész- tyénség symboluma és diadal jelvénye? Igaz ugyan, hogy már a Krisztus előtti időkben ismeretes volt a kereszt, mint jelkép, az egyptomiaknál, mint a Nilus kulcsa, mint az éltető nap sugarainak ábrázolója, az assyroknál és perzsáknál, az egyenlő küllőjü kereszt, körkerettel, vagy annélkül, mint a nap mindenüvé szétáradó hatalmának jelképe, az elő- és hátsó indiai buddhistáknál, mint a négy világtáj jelzője, továbbá a régi etruszkoknál és galloknál is. Ámde annak a keresztnek, melyre mi bűnbánó, segélyt kereső lélekkel, csendes áhítattal feltekintünk nem ilyen emberi képzelődés és találmány az eredete, hanem egy történeti tény, az az egy golgothai kereszt, melyen Jézus Krisztus, az istenfia és emberfia amaz első nagypénteken fügött és meghalt. Ez a kereszt nem jelvény volt, hanem kinzó, büntető eszköz, melyet a kegyetlen igazságszolgáltatás és a nemtelen bosszúvágy kieszelt. Nem is a rómaiak találták ki ezt a rettenetes eszközt. Mint manapság a modern világ a gyilkoló hadifegyverek kitalálásában szinte kifogyhatatlan, úgy a régi világ is nagy ügyességet tanúsított a hóhéreszközök elkészítésében. A holt, vagy élő testek felakasztása ősrégi szokás. És ez a büntetési mód mindenkor gyalázattal, becsületvesztéssel járt, mert ezzel egyszersmind a holttesteket a ragadozó állatok martalékául dobták oda. Egyptomban már Kr. e. 2000 évvel szokásban volt az akasztás, mint becstelenitő büntetés. Már József a börtönben ilyen halálnemet kénytelen a Fáraó fősütőmesterének mogjósolni. Izrael magával hozta azt Egyptomból i^ié. julius 2á.
