Harangszó, 1916
1916-07-16 / 18. szám
Az aratni való sok, de a munkás kevés. Irta: Bíró László. „Ezek után pedig rendele az Úr más hetven tanítványokat is. és elküldé azokat kettőnként az ő orcája előtt, minden városba és helyre, ahová ő menendő vala. Mondja azért nékiek: Az aratásra való gabona jóllehet sok, de a munkások kevesen vannak: kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy bocsássa ki az aratókat az ő gabonájába. “Luk. 10.1.2. Ameddig csak a szemünk ellát, a végtelen alföldi rónákon, a szelíd halmokon, az erdőkoszoruzta vadregényes hegyek alján, mindenütt mosolygós búzatáblák tekintenek a magas ég felé, ahol a halványkékszinü boltozaton könnyű rajokban úsznak a bárányfelhők. Csodaszép, soha nem hallott meséket suttognak nekünk a gazdag kalászok. Azt suttogják: ne féljetek, amiért olyan szépen gondunkat viseltétek, mi is hálásak leszünk majd néktek. A sok fáradságos munkáért mi is bőven pótolunk majd benneteket a gazdag termésben. Adunk majd tinéktek bőven kenyeret, hogy ne érezzétek többé szükséget, ne lássatok több ínséges napokat, hiszen elég sokáig szűkölködtetek már. így mesélnek minékünk az aranyosfejü kalászok, igy bátorítanak bennünket. És mi, akiknek arcán máskor ezekben a napokban vidám öröm ragyogott, most mégis sirva, könnyezve tekintünk az ég felé. Sóhaj, bánatos lemondás száll a lelkűnkből a gazdag vetés láttára, mert arra gondolunk, hogy vájjon lesz-e elég munkás, aki az aratni való gabonát letakaritsa. Vájjon elég lesz-e az a kevés munkáskéz, amivel még rendelkezünk a nagy aratásra. Nincs elég önbizalmunk a nagy munka elvégzésére, mert az erős karok, kiknek kaszája előtt máskor zizegve hullott a kalász, most távol vannak. Távol a véres csatamezőkön, ahol most a halál tartja gazdag aratását Ott van az erős fiú, a kenyérkereső édesapa, a jóbarát, a rokon, mindenki, akit szerettünk, akik úgy odanőttek a sziveinkhez, itthon már csak az öregek és a gyengekaru asszonyok vannak. Ezért könnyezik a mi szemünk a gazdag kalászok láttára. Ezért szakad sóhaj a keblünkből a nagy aratás előtt. Ezért látjuk mi most a gazdag termésben reményeinknek megsemmisülését. Ezért hull a tarlókra most több keserű könny, mint máskor boldog 138. __________________________ Ha ranoszó. verejték, ezért hallatszik most a föl- - deken vidám dalok helyett szomorú, bánatos panaszszó. Óh, ma igazán reánk illenek a nagy prófétának Ezsaiásnak a szavai: „siratom az én sírásomban Jaázert és Sibma szőlőtőkéit: megnedvesitelek tégedet Hesbon és Elealé az én könnyhullatásommal: mert a te nyári gyümölcsöd és aratásod felöl való vig éneklésed elmaradt. “ Pedig szabad e elcsüggednünk, sza- bad-e csak egy pillanatig is kétsé- geskednünk. Szabad-e a könnyeknek szemeinkből aláhullaniok ? Ugy-e, hogy nem! És bár ezt mindnyájan érezzük, mindnyájan tudjuk, ahhoz nincs elég lelki erőnk, hogy magunk előtt őszintén be is valljuk. A nagy megpróbáltatások idején nincs minékünk elég önbizalmunk. Pedig a csüggedés a porba ránt, az önbizalom az, ami felemel. Óh tekintsünk csak arra a hetven tanítványra, akiket az Idvezitő Krisztus küldött ki a tizenkettőn kivül a nagy világba, hogy aki hiszen a Krisztusban, azok közül csak egy is el ne vészén, hanem örökéletet vegyen. Ők is aratásra küldettek ki, csakhogy ők aokkal nehezebb aratásra mint mi. Mi itthon békésen dolgozhatunk, senkitől nem bántva, senkitől nem há- borittatva, annak a hetven tanítványnak pedig olyan volt a sorsa, mintha bárányokat küldöttek volna a dühös farkasok közé. Ők is aratásra küldettek ki, egy egész ellenséges világ learatására, az volt a feladatuk, hogy az igazság ismerete nélkül tévelygő embereket megnyerjék az Isten országa számára. S milyen kevesen voltak ehhez a nagy munkához. Csak hetvenen. Istenem, hetven ember! Ugy-e milyen kicsiny csapat ez és milyen nagy volt a reájuk várakozó munka és ők mégsem csüggedtek, nem lankadtak egy pillanatig sem, hanem inkább kérték az aratásnak urát, hogy küldjön nékik munkásokat segítségül. És meg is oldották a rájuk bízott feladatot becsülettel. Mosolygós volt az arcuk, öröm csillogott a szemeikben, amikor hozzáfogtak nagy és nehéz munkájukhoz. Az önbizalom megacélozta akaraterejüket. És munkájuk után hullottak a rendek. Az aratók is egyre szaporodtak és ma már millió meg millió ember dolgozik annak számára, aki meg nem csufoltatik, mert az Ur küldött nékik munkásokat. Virág büszkélkedett a kalapjuk mellett, nóta hangzott az ajkaikon a mi fiainknak és testvéreinknek is, akik elindultak két esztendővel ezelőtt az ellenséges világ learatására. Kevesen voltak ők is, kicsiny volt az ő seregük is, akárcsak a tanítványoké. Az aratásra váró gabona sok volt, de a munkás kevés. És ők mégis elindultak. Elindultak, azzal a lélekkel, azzal az erős elhatározással, törhetetlen önbizalommal, amely a cstiggedést, a lemondást nem ismeri. És lám, milyen szépen halad az ő munkájuk Mi, akik itthon azt hittük, hogy velük együtt minket is elnyel a fenyegető áradat, két hosz- szu és véres esztendő múltán örömmel látjuk, hogy még ma is állják a helyüket, még ma is diadalmasan haladunk előre. Hát csak mi csüggednénk, csak mi lankadnánk a munka előtt, csak a mi önbizalmunk hullana szárnyasze- getten a mélységbe ? Óh hiszen ez örökre megbélyegezne bennünket. Örökre a szégyen pírját kellene arcunkon hordozni, ha ez csakugyan igy lenne. Az aratni való gabona sok, de a munkás kevés. Azért nekünk mégsem szabad elcsüggednünk. Bízzunk az Istenben, az egeknek erős Urában, mert ha benne bízunk meg nem szégyenülünk soha, hanem azt cselekszi velünk, hogy erőnk megújul, szárnyra kelünk, mint a saskeselyük, futunk és nem lankadunk meg, járunk és nem fáradunk el. Pál apostol irja a korintusiaknak: ám kétséges- kedJetek, de kétségbe ne essetek! Ez az intés lebegjen a mi szemünk előtt is a nagy munka idején ! Ne legyen senki közöttünk, akit marjon és égessen a vád, midőn majd a hősök a nagy küzdelmek és nagy diadalmak után hazatérnek, hogy ő itthon nem tette meg kötelességét. Ha sok az aratni való és kevés a munkás, kérjük az egek Urát, hogy acélozza meg a mi karjainkat és hogy küldjön nékünk munkásokat az aratáshoz ! Í9Í6. juiius Í6. A féllábuak, fékaruak világából. Egy szép, megható cikket olvastunk a féllábuak és félkaruak szomorú világáról. Mindenkit érdekelnek a cikk adatai, mindenkit, kinek keble érző szivet rejt. Mindenkit, ki aggódva tekint maga elé s csöndesen nézi azt az utat, melyen majd egykor hazaérkeznek a távolból jövők. A lelkek mélyén csöndesen hangzik a kérdés: két lábbal mentek el, kettővel jönnek-e vissza ? Két karral öleltek át, mikor mentek, vájjon kettőt tárnak-e elénk, mikor visszatérnek ? De bizony sokak
