Harangszó, 1916

1916-07-02 / 16. szám

1916. julius 2.

HARANGSZÓ.

125.

E koporsó is ezt az igazságot hirdeti nékünk ! Hiszen, ifjú barátunk te is azok közé tartoztál, kiket már az első trombitaharsogás ott talált a harci zászlók alatt. S indultatok a kötelesség hivó szavára. Erőt érezve tagjaitokban, rohantatok küzdelemről küzdelemre, védeni a hazát, az otthont, szülőt, hitvest, gyermeket. Aztán a küzdelem hevében sebet kapva megjöttél; az aggodalom — legalább egy időre — elült a szívekben, új öröm, új remény költözött helyébe. Majd felgyógyulva ismét szólított a kötelesség s te ismét indultál. Elindultál arra az útra, amely aztán végzetes lett reád nézve, ahonnan gyilkos betegségtől megfertőzve tértél vissza csak. S óh milyen szomorú, milyen lehangoló volt ez a viszontlátás ! Nem volt öröm, nem volt vigasság benne. Nehéz napok, nehéz órák, küzdelmes éjszakák következtek úgy reád, mint tiéidre nézve. Küzdött az élet a halállal s mi szorongó lélekkel láttuk nap-nap után, mily gyorsan, mily rohamosan vesz rajtad erőt a betegség. S habár az életnek segítségére sietett az orvosi tudomány, az édesanyai és hilvesi önfeláldozás, hiába volt a hu szívek ragaszkodása s mindent áldozni kész szeretete, hiába a fiatal erős szervezet ellenállása, az Úr határozott te felőled, erőd megtört, fiatal szíved meghidegült, szemeid lezáródtak, ajkaid elnémultak. Óh de hirtelen tűnt el előlünk életed! Óh de hamar jött el érted az Úr! Most érezzük csak igazán, hogy :

Múló a világ, virágja lehull,

Csillag leesik, minden megavul.

Legszebb örömünk víg napja leszáll,

Mindent megemészt a sír, a hala.

*

De ugye testvéreim milyen kevés értéke volna előttünk ennek a földi életnek, milyen ridegnek, könyörtelennek tűnne fel előttünk az Isteni végzés, milyen rettegésben kellene töltenünk napjainkat, ha csupán csak a földi élet bizonytalanságát látnánk meg szemeinkkel és olvasnánk ki az idézett szentigékből.

De nézzétek, nemcsak félre nem érthető komoly intés, hanem atyai vigasztalás is hangzik felénk azon igékből, amikor azt mondja az Úr: tartsd meg ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te' koronádat.

Koronát, égi jutalmat igér tehát nekünk a mi Istenünk; a földi életnél tökéletesebb mennyei életet, a múló földi boldogság helyett állandó és maradandó mennyei boldogságot, egy feltétel alatt, ha megtartjuk azt,

ami nálunk van. S ha kérditek mi az, amit meg kell tartanunk, drága kincs gyanánt őriznünk, mi az, ami ezt az égi koronát megszerzi és biztosítja számunkra, erre is megnyerjük a feleletet: Az erényben gazdag, erkölcsökkel ékeskedő tiszta jellem, amelynek alapja az istenfélelem

De csakugyan nálunk van-e ez; van-e eszköz és mód kezünkben amaz égi korona megszerzésére? .. Testvéreim 1 Emlékezzetek édesanyátok kérő, intő, jóraserkentő szavaira, emlékezzetek azokra a boldog órákra, amikor ölébe véve imádkozni tanított benneteket, emlékezzetek jó szüléiteknek példaadására, általatok és mások által sokra értékelt életére, az iskolai oktatásra, a templomban hallott istenfélelemre buzdító igékre s higyjétek el nekem, az ezek hatása alatt kialakult tiszta jellem legdrágább, legféltettebb kincse mindegyikünknek Ez az »ami nálunk van«, amit senki és semmi el nem vehet tőlünk; ez az, amivel nemcsak földi életünket tehetjük széppé, értékessé és köve- tésreméltóvá, hanem Isten országának polgárságát is elnyerhetjük a Jézus kegyelméből.

Ám féljen, rettegjen a haláltól, ki az isteni törvényekről megfeledkezve, legdrágább örökségét eltékozol va végzi be éleiét, de az igaz keresztyénnek élete nem folyhat le félelem és remegés között, mert nemcsak azt tudja, hogy hamar eljő az Úr, és elszólíthat bennünket életünk delén, hanem azt is, hogy a hívek számára »elnye- letett a halál egész a diadalomig.«

Mily megnyugtatóan hangzik azért felénk:

„...túl a síron, ezt vallja hitünk:

Valódi hazánk partján kikötünk;

S migitten a szív mély gyászban eped

Ott szűnik a könny, a seb beheged.“

S én azt hiszem, gyászoló Testvéreim, bármennyire érrezzük is annak a nagy veszteségnek súlyát, mellyel most meglátogatott minket az Úr, hitünkkel könnyebbítve szívünkön, nyugodtan bocsáthatjuk el korán sírba tért testvérünket. Mert habár korán jött is el hozzá az Úr, hogy elhívja innét az élők földéről, mégis nem találta úgy, mint aki meg nem tartotta azt »ami nála vagyon«. Ellenkezőleg — úgy láttuk és úgy tudjuk mindnyájan, — hogy a szülői intés és példaadás, az iskola jellemfejlesztő hatása, az istenházában nyert életirány uralkodóvá és gyümölcsözővé vált életében ; s habár fiatalságánál ; fogva nem is mutathatunk rá életé- j nek olyan alkotásaira, melyekkel szé- I

les körben elismerést vívott volna ki a maga számára, de szelíd természetével, szivjóságával, istenfélelmével és emberbecsülésével máris megnyerte azt, ami az életének igazi értéket ad : ismerőseinek szerétét és a közmegbecsülést. De hisszük azt is — s oly boldogító ebben megnyugodnunk, — hogy amikor a te eltávozásoddal sötét felhő borult szeretteidnek életére, reád nézve most virradt fel az Úr dicsőségének napja; megtartva azt ami nálad volt, koronát, örök lakást nyertél az égi hazában.

E hitben megnyugodva könyörgünk

>gy;,

„Óh drága remény jer, szállj le ide.

Óh szállj ide s ülj a sir fölibe;

S a kesergő itt sírva fakad,

Nyugtassa meg őt biztató szavad.“

Az Istennek megtudhatatlan, de mindig bölcs végzése előtt alázatossággal meghajolva, e fohásszal ajkunkon búcsúzunk tőled kedves halottunk. Emléked á'dva s emlegetve lesz közöttünk. Adjon a sir csendes nyugalmat testednek, találjon lelked örök lakást a mennyek országában a Jézus érdeméért. Amen.

Tábori posta.

Édes fiam,

kimondhatatlan örömmel fogadtuk leveledet. Némán tekintettünk ég felé s a szemünkbe szivárgó könny mondta el ajkunk hálaimádságát. Csakhogy élsz! Olyan jól esett lelkűnknek, hogy mikor mindnyájan térdre borulva adtunk hálát az Úr jóságáért, ugyan akkor azt olvastuk soraidban: Isten csodája volt, az ő nevét magasztalom! Boldoggá tesz, édes fiam az a gondolat, hogy ilyen erős lélekkel ragaszkodsz Istenhez ! Nincsen is más oltalmad, segítséged sem lehet senki mástól, hanem egyedül ő tőle. Csak arra vigyázz, nehogy az eredménytől tedd függővé hitedet. Múltkor itt járt egy szegény asszony, az panaszolta keserű sírással: mindig imádkoztam, mégis elesett a fiam! Most tudtam meg, hogy hiába imádkoztam! Nem, édes fiam, sem az a jó asszony, sem te, sem sok százezer ember nem imádkozik hiába, ha mindjárt máskép történik is, mint a hogy ők kérték és szerették volna. Egy pillanatra se felejtsük el, hogy imádságunkban kérünk és nem követelünk. Isten akaratát keressük, azt gyermekhittel, bizodalommal elfogadjuk és nem erőszakoljuk Istenre a magunk akaratát. Imádságunk mindig abból a meggyó-