Harangszó, 1915-1916
1915-08-08 / 4. szám
28. zoga épület, melyen minden esztendő és minden szélvihar taszít egyet, özvegy Szabó Jánosné portája. A faluban úgy különböztetik meg a bőségben levő Szabónéktól: a két tyúku Szabóné. Javakorbeli asszony, de sápadtra fonnyadt arca öregnek mutatja. Zöldesre foszlott keszkenője télen nyáron keresztülsimul mellén- hátán, talán hogy egy kissé melengesse lassú verésű szívét s hideg szél ellen megvédje sípoló, rossz tüdejét. Fáradt pillantásu szeme csak akkor kap valahonnan belülről egy kis tűzet, ha a fia közeledését látja. A fia!... Az ő szép, büszke, derék fia. A karja is ölelésre tárul, ha a nevét mondja: — János 1 Ez a ma- gábahuzódó, dacos nézésű fiú megszelídül az anyja közelségében. A faluban rettegve említik erejét. Nem egyszer érezték, hogy az ökle úgy zuhantja az ütést, mint a vaspőröly a tüzes vasat táncoltató üllőre s a válla nyomása kicsufolja a bezárt ajtót, mely mögött gyáván meglapul a gyors futásu gúnyolódó. Otthon csöndes, jó fiú, kinek két izmos kezét a verbéniás cserépről leszakított pamattonállal is megkötözheti az édesanyja. Felaprózza a tűzelőfát s órák hosszat elü'dögél a betegágy mellett, anyja kezét simogatja, dörmögő mély hangján vígasztalgatja. Csak akkor temetkezik hallgatásba, ha az anyja rábeszélőn mondogatja : — Menj templomba, János!. .. Hát csak egyszer, egyetlen egyszer menj templomba János!... — Ne bánts, édesanyám 1 — Az én kedvemért I... — Ne kínozz anyám! Hiába minden ! Nem tudták egyetlen egyszer se elcsalni a templomba. Azt mondta: nem lehet azok közt az emberek közt imádkozni. Azaz mégis, egyszer ott volt. Különös históriája van annak. Tél idő volt s a szél süvítve hordta a havat. Rég elütötte a toronyóra a hajnali ötöt, sőt a nagymutató már a hatos télé ereszkedett, mikor az öreg céhmester meghúzta a reggeli imádságra szólítót. Amint lefelé botorkál a lépcsőn, egyszer csak a templom felől valami különös zaj üti meg fülét. Haliga: csak a téli szél sir, vagy ember zokog ott az oltár előtt ? Odacammog s egyszerre a lámpása világánál megmozdul egy térdelő alak. Először visszahőköl, talán bizony futásra is gondol, de azután rávilágít az arcára: — Te vagy az János ?... A két tyúku János?... HARANGSZÓ. De se szó, se beszéd, János mellre horgasztott fejjel kilépett a zivataros éjszakába. A céhmester akkor is valami különös hangot hallott, de az éppúgy lehetett szélsirás, mint elfojtott emberzokogás. Andrásfalva széles utcasorán igy áll egymás mellett három különös port. Két cserépzsindelyes közt csöndesen meghúzódik a nádfedelü vi- tyilló. Szomszéd a szomszédhoz mindenütt beköszönt egy-egy percre barátságos szóval, de a Farkas família sohase zörgette meg a kis hajlék ajtaját s az özvegy meg a fia egyszer se tették kezüket a zöldre festett rácsajtó kilincsére. A fösvény kétszer költ. Elbeszélés. Irta : Csite Károly. Leszakadt a faluvégi ősi korhadt hid a patakba. A nemes tanácsbeliek a biró vezetésével megjelentek a helyszínén s mindannyian fejüket csóválták. — Baj, nagy baj! Hid nélkül nem tudunk szekerünkkel a rétre hajtani 1 — Már hogyan volna olyan nagy baj ? Örökké semmi sem tart. Csinálok én helyébe ötven koronáért olyan hidat, hogy a szolgabiró is megbámulja, ha erre jön, — mondta Kis Gergely Istók, a falu ácsa a nemes elöljáróságnak. — Tyü, májszter ur, az tömérdek pénz 1 — szörnyűködött Csép János tanácsbeli. Aztán az elöljáró társaihoz fordúlt : Tudják mit, embörségös embörök? Csináljuk meg az uj hidat magunk. Megvesszük a hozzávaló gerendákat és deszkákat s a munkáért nem kell senkinek sem fizetnünk. Takarékoskodnunk kell a község pénzével, úgyis szörnyű sok az adó. — Igaza van kendnek, komám, csináljuk meg! — helyeselt a biró s hasonlókép a többi bölcs tanácsbeli is. — Szeretném én azt a hidat látni, amit kendtek csinálnak 1 — mondta Kis Gergely Istók gúnyosan. — No, majd megláthatja kend, májszter úr, ha nem veszíti el arra a szeme világát 1 — mondta Csép János elbizakodottan. Hozzá fogtak tehát a hid csi- nálásához. Sokan voltak s mindany- nyian tanácsbeliek : a község bölcsei, tehát a kölcsönös tanácsokban nem volt hiány. Fúrtak, faragtak mindany- nyian s végre valahára másfél hét 1915. augusztus 8. múlva el is készültek a kifaragásával (az ács egyedül is fele annyi idő alatt megcsinálta volna) s már csak helyére kellett állítani. — Tudják mit, embörséges embörök ? Hívjuk ide a Gergő Istók májsztert is, hadd egye az irigység, hogy nélküle is meg tudtuk a hidat csinálni I — indítványozta Csép János. — Menjen érte hamar a kisbiró! — mondták ki a határozatot a nemes tanácsbeliek. — Tehát Kis Gergő Istók jelenlétében állították helyre a hidat, azaz állították volna, ha tudták volna. De nem lehetett, mert a hidfő-ge- rendák fél méterrel rövidebbek voltak, mint kellett volna, e miatt a hid egyik vége a vizbe esett. Szörnyen vakarták fejüket a bölcs tanácsbeliek, mintha nem is a hidban, hanem fejükben lett volna a nagy hiba. — Hogyan lehetne a bajon segíteni? — kérdezték Kis Gergely ácstól. — Sehogysem, uj hid kell helyette ! — felelte Istók májszter úr. — Már hogyne lehetne rajta segíteni 1 — támadott rá Csép Jancsi bosszúsan. Hisz kend a mestöre: nyújtsa meg kellő hosszúra a gerendákat 1 — Megnyujtom, meg biz én, hanem nyújtsa meg kigyelmed előbb nekem ezt a tiz koronás bankót ezer koronásra I — mondta Kis Gergely Istók nevetve. A bölcs tanácsbeliek is mosolyogtak s aztán alkura fogták a dolgot: mennyiért csinálná meg Istók a hidat ? — Épen annyiért, mint múltkor mondtam, vagyis ötven koronáért, — mondta a májszter. — Juj-juj 1 Hogyan költsünk már másodszor oly sok pénzt erre a kis hidra ? — jajgattak az elöljárók fejcsóválva. — Hát biz a fösvény kétszer költ és azt is megtanulhatták kigyelmetek az esetből, hogy aki aminek nem mestere, gyilkosa annak I — magyarázta Kis Gergely Istók megnyugtatóul a tanácsbelieknek. A világháború eseményei. Hazafias örömmel, büszkeséggel és lelkesedéssel olvastuk a lefolyt hét nagy győzelmeiről szóló hireket. E hírek most nem az északi harctérnek égyébként szintén dicsőséges eseményeiről, hanem a délvidéki, az Isonzó-menti, óriási arányokat öltött küzdelmekről szóinak. Fenn északon,
