Harangszó, 1915-1916

1915-08-08 / 4. szám

1915. augusztus 8.

HARANGSZÓ.

29.

az orosz harctéren Hindenburg biztos keze az események lefolyásának nyugodt bevárására utal bennünket. Szinte gyermeki hittel beleéljük magunkat abba a gondolatba, hogy északon győznünk kell. Lenn délen, bár nem vesztettünk még semmit, világraszóló győzelmeink eddig nem voltak. Most már hála Istennek, ott is beköszöntöttek. Az olasz hitsze- gésre megjött a legtalálóbb felelet: az olaszok borzalmas veresége az Isonzónál. Az elmúlt hét háborús eseményei itt következnek.

Az oroszok veresége.

Az orosz háború most már szinte kizárólag Oroszországban folyik. Szövetséges hadaink fennakadás nélkül valósítják meg az orosz milliós hadsereg tönkretételének zseniális tervét. Űzik, verik mind északabbra, majd arra kényszerítik, hogy a lengyelországi várak körzetében megálljon, majd pedig körülzárják avval az acélos abronccsal, mely erejét, ellenálló képességét teljesen megtöri a világ legnagyobb és legfélmetesebb katonai hatalmának. Győzelmes hadaink az orosz frontot már több helyen is áttörték, a lengyelországi várak közül Rosánt és Pulluszkot elfoglalták. Osztrolenkát körülzárták. Sorra következik most Varsó, Ivan- gorod, Georgievszk és a többi erősség. Az orosz hadsereg veszedelmes helyzetét jól ismeri az orosz közvélemény. Lapjaik leplezetlenül mutatnak rá a fenyegető katasztrófára. Kiemelik csapataink, különösen a magyar honvédek és a porosz gárda- ezredek ellenállhatatlan támadó erejét és saját ezredeik teljes pusztulását. A Ruszkija Vjedomoszti ezt írja : „A szövetségesek heves támadásokat intéztek még a Szobeszka,- Volea,- Antonovka- és Girikov-vonalak ellen. Éjszaka a támadások egy részét itt visszavertük, de reggel azokat még nagyobb hevességgel folytatta az ellenség, mig végre déli tizenkét órakor a szerencse a magyaroknak és osztrákoknak kedvezett, akik Szo- beszkába bevonultak és bennünket Sikmantovka irányában való visszavonulásra kényszerítettek. Tömött ellenséges oszlopok rohantak Antovka felé. Tüzérségük hevesen bombázta lövőárkainkat, melyeket lépésről lépésre át kellett adnunk. Délután már valamennyi lövőárkunk az ellenség birtokában volt és mi visszavonultunk Boguszláv felé.“

Az olaszok veresége.

Nagy vereség érte julius 27-én a

a hitszegő olaszokat Görc közelében, az Isonzó mentén. Itt most már másodszor vallott kudarcot az olasz hadsereg. E második kudarc százezer emberének életébe került, „Az olaszok most — mondja a vezérkar jelentése — a Monte Sabotino és a tengerpart közt levő, mintegy harminc kilométer széles területen legkevesebb tizenhét gyalog- és népfelkelő-hadosztályból alakított hét hadtestet vetett harcba és ember- és anyagáldozatra való tekintet nélkül mindenáron át akartak törni. De a csata a támadó ellenség teljes kudarcával végződött. Az olaszok egész vesztesége százezer emberre becsülhető.“ „Rendületlenül és rendíthetetlenül állanak csapataink j még mindig ott, ahol két hónappal j ezelőtt az ellenséggel szembe néztek“ j — teszi hozzá a hivatalos jelentés.

Az álpróféták által csúfosan megtévesztett olasz nép értesülvén az Isonzó menti katasztrófáról, nyílt lázadásban tört ki az ország több városában. A nép haragja főképen Sa- landra és Sonnino miniszterek és az antant követei ellen fordul, j

A nyugati harctéren és a Darda- ' nelláknál fontosabb esemény nem ! történt.

Egyéb hírek.

j Hamilton tábornok Kitchener lord- i hoz külön futárt küldött azzal az 1 üzenettel, hogy a Durdanella-akció j folytatására gondolni sem szabad. — ‘ Az angol hivatalos veszteségi kimu- | tatás szerint az angol tisztek közül | eddig elesett 4000, megsebesült 8300, I eltűnt 1383, a legénységből meghalt | 57.300, megsebesült 188.190, eltűnt i 62.500. — Az olaszok Líbiában gyá- I szos sorsra jutottak. Uralmuk már ; csak a tengerpart egy keskeny sáv- I jára szorítkozik. Törökország visel- j kedése is aggasztja Itália politikusait. Lehet, hogy ma-holnap kitör a törökolasz háború. — A kaukázusi harctérről jelentik, hogy a törökök az oroszokat most már harmadik védelmi vonalukból is kiverték. Az oroszok nagy veszteséget szenvedtek. Négyszáz orosz fogságba került.

Két jelenet.

Irta: Somogyi Géza.

A Galíciában s részben már Oroszországban küzdő seregeink győzelmeiről olvasva, nem egy magyar ember lelkében elevenülhetett meg két jelenet a magyar történelemből;

két jelenet, egy régibb s egy legújabb. Állítsuk egymás mellé őket, mert az összehasonlitás sokaknak bizalmat, vigasztalást nyújt s fokozza a hitet a népek Istenében, ki megfizet mindeneknek, ki jutalom és büntetés nélkül semmit se hágy.

1849. augusztus tizenharmadika volt. A nap forrón sütött le a világosi hegyekre, hol történelmünk egyik legszomorubb eseménye játszódott le. A hegyek aljában sorba volt állítva a szabadságharc utolsó nagyobb magyar hadserege; az a hadsereg, mely annyi dicsőséges ütközetet küzdött végig, melynek csatáit bámulva szemlélte a világ, utolsó szereplésre sorakozott. A gyalogság teljes felszereléssel, a huszárok lovaikon, az ágyuk a sereg közepén elhelyezve, elől a tisztek, kik utolszor öltötték magukra fényes egyenruhájukat, annyi gyönyörű jelenet tanúját; legelői egy még fiatal, magas, karcsú tiszt lovagol — Gör- gei Artur. Egy malomnál szembe jön vele egy másik tiszt, de nem magyar, hanem egészen más egyenruhában : Rüdiger orosz tábornok. Köszöntik egymást. Görgei átad egy iratot az orosz tábornoknak, kit az egész magyar sereg is üdvözöl; aztán megkezdődik a végső jelenet: a fegyverletétel. „A honvéd letette a fegyvert, dicsőségének eszközét, annyi csatában, oly sok vérontás közt leghívebb társát.“ Oh nagy volt e sereg végvonaglásában is, utolsó szereplése is lélekemelő, megindító, szivettépő volt. Látván, hogy mindennek vége, kétségbeesésükben „sokan . . . fegyverüket darabokra törték, mások forró csókjaikkal árasztották el, sokan golyót röpítettek agyukba s a régi bajtársak egymás nyakába borulva, könnyzápor közt vettek egymástól búcsút.“

A csodálatos vitézséggel küzdő magyar sereg nem volt többé s Világos megnyitója lett az újabb magyar történelem egyik legszomorubb korszakának. S azóta Világos neve fogalommá lett előttünk, azóta ennek említésére mindig bánatossá komo- rult arcunk s lelkünk mélyén hatvanhat évig kisértett Világos sötét, fájdalmas emlékezete. E fájdalom enyhült, de el nem múlt, e seb nem heggedt be az idők jártával; tudtuk, hogy a népek sorsát intéző magas hatalom el fogja hozni azt az órát, amikor kardunkat kivonjuk az északi óriás ellen, megfizetünk Világosért s lelkünk fájdalmas visszaemlékezését örömre változtatjuk.