Harangszó, 1915-1916
1915-10-03 / 12. szám
92 HARANGSZÓ. 1915. október 3. bán, akkor még volt Isten. Most, mert az ő fia halt meg, most már nincs. Helyeslő hallgatás bólintott István bácsi felé. — De hát azt hallották e, micsoda nagy dolog van most készülőben. Országos, messze nagy lehet még abból. Büszkék lehetünk rá, mert közülünk mén ki, ha az Isten is azon akarja. A fiatal tisztelendővei találkoztam múltkor a határban. Kezében a nagyújság volt épen s láttam, valami nagyot akar mondani belőle. Pedig, meglehet, nem is abból mondta. „No, István bácsi elmondom magá nak azon frissiben, mi jött a lelkem- re. Tudja ugy-e, odafent a Kárpátok alján jó pár falu romja sirdogál felénk. Vannak sokan, akik megértették, hogy miért sir. Lesz már Magyarbécs, meg Eperjesfalva 1 Lássa, miért ne érthetnék meg mi is? Hiszen csak magunkat építenénk vele. Olyan lenne az a kis falu a bércek tövén, mint nagy eleven szobra a mi egyházunknak. Úgy is olyan kevés szobra van annak még ebben az országban. Most lehetne. Tudja, hogy készülünk nagy ezerkilencszáztizenhétre, István bácsi legyen maga az első, aki ament mond: a Lutherfalvára“. IV. Nem folytatta tovább. Pedig a neszétől ugyan tehette vón. Hiszen alig hallott hangja a szegény asszonynak, hogy rájuk köszöntötte nehéz lábú szókkal azt, amit még tegnap oly fürgén tudott: — Jó napot adjon Isten. Még is úgy hallott, mintha közelből harangot konditnak füledbe. Csak úgy sirt róla a sok fekete ruha. Látszott, nehéz volt neki még, pró- bálaílan. Sohase mente oly lassan azt az utcát. Mintha érezné, hogy még mily soká, mi messze kell neki azzal a szomorú kendővel. Fiatalon érte az özvegység. Legfiatalabban eddig az egész faluból. Bizony még soká, bizony még messze... A beszélgetők csak néztek, még fogadni se tudták köszöntését. Úgy megeste a szivüket, nem merték tőle azt, mit végre is, hogy István bácsinak kellett: — Adjon Isten húgom I Elment kedvük a beszélgetéstől, el a hallgatástól. Egyik is, másik is felállt, hogy már haza kell nézni. Megforgatni a sarjút, sást készíteni be a fejéshez. István bácsi pedig nem marasztal- gatta őket. Háború óta nem ment ritkaságba a vasárnapi dolog tevés. István bácsi ugyan sohasem élt vele. De azért, hogy egyedül maradt a Pista- gyerekkel, nem tartott neki tanítást rája: milyen ünneprontó, istentelenek ezek az emberek. Még csak azt sem engedte magára, hogy jobbnak érezze a lelkét: hogy ő még sohasem. Most meg kurjogatás hallatszott fel a kocsma felöl. A kis reguták búcsuzgattak vasárnapszámra. „A gőzösnek hat kereke...“ István bácsi a Pistára nézett. Látta, hogy egybe jár a gondolatjuk. Pista is arra hallgatott, mintha hínák őt is, hogy gondolja meg, mig lehet. Tíz vasárnap múlva, meglehet, akarna se tudna. Tiz vasárnap múlva, akarva se tud mán. „Milyen leszel majd ott kint katonának, ha még azt se tudod, itthon hogy kell regu- tának. Csúfjára leszel te az öregeknek. Azt mondják : hiába, meglátszik gyerek vagy. Még a késztelődést sem igen érted.“ De csak az egyik hang szólott benne igyen, mert a másik meg tudta, hiszen ha csak az kell, végig lépte már ő is pántlikásan a falu utcáját. És talán ő gondolja meg azt jobban: tiz vasárnap múlva meglehet, már úgy se... Talán most nem egész úgy kell, mint máskor, mint azt az öregek példája adja. Lássátok, éppen azon ez, hogy ki tudja... Pedig azzal, ahogy ti, — nem sokat segítek hozzá I. . Az árnyak már álomra kezdtek nyújtózkodni. István bácsi még mindig ott ült a helyén. Egyedül. De nem a korcsma nótázta el tőle a gyereket. Eszébe jutott neki is a dolog, az esti dolog, véletlen épp akkor amikor a szomorú ruhás fiatal özvegy tűnt fel szemének. — Szegény Katica! Aztán mond csak, úgy-e nehéz még fiatal fejednek a fekete nagykendő? — Nehéz bizony, de még nehezebb szivemnek a fájdalom. Elhigyje, István bácsi, olyan az én szomorúságom, pereme sincs annak. Azt se látom, hol van annak vége. Mentői többet megyek el érte, annál mesz- szebb mén az én tőlem. Már abban vagyok, nem is való embernek ekkora fájdalom. Nem férhet az rajta. — Akkor már jóba vagy szegény gyerekem. Mert bizony nem való az az embernek, nem való az az emberhez. Akkora fájdalom csak az Istenhez való. Ővele próbáld ki, ekkor majd peremét is leled. Meglásd, majd valahogy, magad sem tudod, hogy, — elfér a lelkeden. így adjon az Isten teneked jóccakát. Már betakaróztak az árnyak, föl, fejük búbjáig s István bácsiék tölgyfapadja üresen nézte a sötétet. De azért közben, mintha gondolkozott volna, mit is gazdagított életének történetéhez ez a mai vasárnap délután. Az én kicsi leányon szitás napjára. 1915. május 23. A legszebb hónapnak huszonharmadikán Hat esztendős lett Szegeden egy kis lány; Formás, helyes kis lány, édes cukor baba, És e drága gyöngynek én vagyok az apja.. . Úgy tűnsz fel előttem, mint egy bűvös álom Kedves kicsi lányom, édes gyöngyvirágom! Oly régen láttalak !... hogy is nézhetsz már ki 1 Hisz’ már szeptemberben „első“-be fogsz járni, Mamukád beirat a nagy iskolába . . . Hónod alatt sok könyv, meg a palatábla Ejnye, ejnye!... Könnycsepp ég a szempillámon Hogy én ezt nem látom, édes gyöngyvirágom ! Ha tudsz emlékezni, tavaly ilyenkorra : Ugye, hogy tetéztem a csókot a csókra, S nem maradt te rajtad csöppnyi helyecske se, Mit apai csókkal nem hintettem tele! . . . Én még emlékezem : itt érzem a számon, A te csókod izét, édes gyöngyvirágom 1 Tavaly ilyenkoron — ha vissza emlékszel — Majd megfojtottalak a sok öleléssel . . . Te vissza öleltél ... Én még emlékezem : Két kicsiny kis karod, mint font által engem... És most karjaimat szét hiába tárom, Hogy megöleljelek, édes gyöngyvirágom 1 Távol estem tőled... És ahol most vagyok, Életemre törnek, vad marcona arcok; Itt nincsen meleg csók, itt csak halál terem, A pusztulás árnya suhog itt felettem. Nem tudok aludni, szemem le sem zárom, Mert reád gondolok, édes gyöngyvirágom 1 Ezer szurony csillog, ezer bomba robban 1 . .. Apukád itt harcol a nagy háborúban ; yér folyik mindenütt, tömérdek ember vér, És sok apuka van, ki haza már nem tér.. . . Nekem : — Isten segíts I — még kell téged látnom, Kedves kicsi lányom, édes gyöngyvirágom 1 Galícia rétjén piros vér a harmat, Dnyeszter folyó vize piros vértől dagad, Piros vér szagától a fél világ részeg 1 . . . Elpusztulok én is. — de nem azért félek, Csak azért remegek ijedősen — fázón, Hogy majd nem láthatom, az én gyöngyvirágom I Rettenetes volna, ha ez megtörténne 1 De nem 1 ez nem lehet.. . van Isten az égbe 1 Ráérek feküdni meszes gödör alján, Én élni akarok . . . hisz kis lányom vár rám . . Csak imádkozz értem 1 forró ima száljon Ajkadról az égbe, édes gyöngyvirágom . . . Haza megyek még én ... haza kell még térnem 1 Imádkozzál buzgón, áhítattal értem . . . Belekacagok én a halál arcába Hisz oltalmaz engem kis lányom imája . . . Imád küld minden nap, fehér angyalszárnyon Az én kicsi lányom, az én gyönyvirágom 1 Úgy e nagy lány vagy már, Ugy-e j ó kis lány vagy? Óh ! ha te éreznéd, hogy látni mint vágylak. Születésed napján itt emésztem magam Utánad a vágytól égek olthatatlan . . . Hogy a mi Istenünk ezerszer megáldjon Téged : te gyönyörű, hat éves kis lányom 1! Drohobicz, 1915. V/23. Taraszovits Ödön huszár őrmester.
