Harangszó, 1915-1916
1915-10-03 / 12. szám
1915. október 3. HARANGSZÓ. 93 A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hatodik fejezet. Készülődés. Búcsú a határon. Folyt. 11. Szabó János gavallér fiú volt. Jól lehet lett volna hozzá alkalma, mégse ugráltatta meg Farkas Andrist. Különben ennek is használt a lecke. Egyenesebben tartotta az orrát és szép lassan meglejtett. Néhány hét múlva mintha közeledést mutatott volna Szabó János felé. De az nem akarta észre venni. A csillagomnak szól, nem nekem, — mondta magában. Egyik nap új ruhát, meg teljes felszerelést is kaptak. Bekerültek a Marschkompániába. Vadonatúj csukaszürkét, sárga bakancsot, meg derékszíját osztottak ki, úgy parádézták be a várost. Másnap reggel teljes felszereléssel a piacra vonulnak. Késő augusztusi verőfény játszik a kavargó porszemeken. Az utakat szegélyező ákác és hársfák alatt csoportokba verődnek az emberek. Virágot, zöld lombot, kis zászlókat osztogatnak az asszonyok, leányok. A zenekar vidám ütemü indulót harsog s ők könnyű léptekkel, vidáman mennek, mintha csak a falu alatt járnák a süppedő rét puha bársonyát. A házak ormáról komoly méltósággal ereszkedik alá a háromszinü zászló, az ablakokban kendőt lobogtatnak, az erkélyekről virágot szórnak. A nagy piactéren négyszögbe állnak. Vezényszó röppen, kürtjei harsán: Imára! Az egyik tiszt mossze- csengő hangon felolvassa az esküt. Száz és ezer hang dörgi utána. Eskü után a lelkészek lépnek a dobogóra, mindegyik mond egy rövid lelkesítő beszédet, aztán megáldja a harcba menő vitézeket. Végül a parancsnok lép a dobogóra. A szép szálas altiszt kezéből kiveszi a zászlót s magasra emeli. — Fiuk I Ezzel a zászlóval mentek harcba vitéz elődeink, ezt a zászlót lobogtatjuk mi is fennen, mikor ágyúdörgés közt azt kiáltjuk a hazánkra törrő ellenségnek: ne tovább ! Nekünk több ez a zászló, mint egy selyemdarab. Nézzétek, sötétre bámult folt van rajt, az őseink vére. Szent ez a zászló : hazánkat, nemzetünket, családi tűzhelyünket, becsületünket jelenti. Mielőtt elmegyünk, tegyünk fiúk, komoly fogadást. Míg dobog a szívünk, míg karunkat bírjuk, ezt a zászlót oda nem adjuk. Megfürdetjük az ellenség vérében, megfürdetjük saját vérünkben, de szabadító, nagy csaták után visszahozzuk. Addig küzdünk, amig győzünk. Emeljétek hát magasra azt a zászlót és emeljétek esküre kezeteket, kiáltsátok egy szívvel-lélekkel: életünket, vérünket hazánkért és királyunkért! Mintha a messze erdőrengeteg fáit megelevenítené valami isteni csoda, zúgni kezd az egymás mellett álló embersorok tömege. Kigyulladnak az arcok, tűzben égnek a szemek. Esküre emelkednek a kezek s a feltartott kettős ujjak, mintha az Istent hívnák bizonyságul. Azután megnyílnak az ajkak s mint valami földet rázó vihar döbörgése, végigzúg a lelkesült tömegen a kiáltás: — életünket, vérünket hazánkért és királyunkért ! Azután odasietnek az asszonyok, meg a férfiak, szalagot, koszorút kötnek a zászlóra. A katonabanda újra rázendít egy vidám ütemü indulóra s megindul a tömeg a pályaudvar felé. Alig látja az ember a végét. Az eleje már régen eltűnt a messzeségbe, a dereka még mindig kígyózik az út közepén. A legénység után a konyhák döcögnek, karcsú kéményük csak úgy ontja a füstöt s a kondér- ban pöfögve fői a gulyás. Két óra múlva be van vagonirozva az egész zászlóalj. A parancsnoknak most teszik meg az utolsó jelentést: minden készen van 1. .. A fejével int. A jelentéstevő tiszt felemeli a kezét, a kürtös belefuj a trombitába. Utolsó ölelés, utolsó kézszorítás, azután a tisztek is felugrálnak a kocsikba. Egy hosszú füttyentés, hatalmas éljenzés között lassan megindul a vonat. Lobognak a kendők, rivalg az éljen, a kornétás meg fújja, fújja... Második nap este beszól a kalauz. — Emberek, éjféltájban megyünk át a határon. — Hát csak hadd menjünk 1 Most már úgy is mindegy! — Inkább visszaj öveire mondaná, komám, akkor nagyobb rebillióval fogadnánk. — Jól van, jól 1 hát csak megmondtam, hogy legalább tudják. Hanem azért csak nem ereszkedik álom a szemükre. A lelkűk valahogy úgy elmereng azon, ami most velük történik. A nagy állomások se igen érdeklik őket. Egykedvűen nézik a hullámzó nagy tömeget, elveszik a cigarettát, szivart, az ennivalót, meg a sok bort-sört, magyaros illemtudással vissszaintegetnek az alant állóknak, azután megint csak összedugják fejüket s pipálgatva beszélgetnek. — öt gyermeket hagytam otthon, a legkisebbet a bölcsőbe tettem vissza... — Nálunk csak három van, de nincs anyjuk. Esztendeje halt meg, a harmadik jött, ő meg ment... — Bizony már 75 éves az apám, télen esett le a lábáról. Maga tehetetlen szegény ... — Hát neked, János, kicsodád van?... — Szabó János csöndesen gub- baszkodik a kocsi sarkában. Lábait maga alá húzza, fejét mellére hor- gasztja. Sokára felel. — Anyám van. — Na, és?.. . — Talán mindenem, talán senkim. A Kárpátok hegytarajáról hideg szellő csap le a késő augusztusi éjszaka szárnyán. A kocsi tetejéről alácsüngő szegényes lámpa körül megritkul a szürkén felhőző pipafüst. Egy páran nótába kapnak, de azután elhallgatnak. Felülről messze- döngő robbanás hallatszik. Aludni!... Hogy is lehetne most aludni, mikor inog az ember lába alatt a föld, s az életmécse olyan bizonytalanúl lobban, mint a viharban álló lámpás vékony bele fölött libbenő lángocska. Fújtatva zakatol a gőzmasina — s minden percben messzebbre röpít az otthontól, a szülőhajléktól, a családtól, azoktól a drága jó lelkektől... Hova visz?... Hol van az utolsó állomás? A sarokból most is hangzik az előbbi mormoló hang: — mondtam egyszerre az anyámnak, sehogyse tetszik ez a dolog 1... Éles füttyszó sikolt az éjszakába. A vonat mellett lutkosás, lárma, parancs osztogatás hallatszik. Egyszerre bekiált a kalauz: — Ez az utolsó állomás. A hídon túl már elhagyjuk Magyar- országot !.. . Mindenki föláll. Valami különös érzés szorongatja az emberek torkát. Hirtelen megértik, hogy valami magasztos, nagy dolog az, amit úgy nevezünk: magyar haza! őseink temetője, a magunk búzatermő földje, bogárhátu házunk, kedveseink ölelése óh drága magyar haza! Egy páran sírva leborulnak, mások leveszik sapkájukat. Az egyik elkezdi, a másik átveszi ajkáról az énekszót, egyszerre csak áhitatosan zengik: Isten, áldd meg a magyart I... Mikor a vashídon, kattogó zörgéssel átrobognak a határon, akkor
