Harangszó, 1915-1916

1916-03-12 / 35. szám

276. HARANGSZÓ. 1916. március 12. Megindulnak könnyei s ráperegnek a deresedő fejre. Amint kezével si­mítja arcát, érzi, hogy lassanként az is átnedvesedik az alácsorduló könny­pataktól. Azután szakgatottan, duru­zsolva mondja: — Miért döntene abba a boldogta­lanságba, mit édesapám oly nehezen hordozott? Látja, ez az Isten keze, lenyúl, hogy édesapám által megadja nekem azt, amit édesapámtól megta­gadott. .. Farkas Gergely nem szól semmit. Feláll, megcsókolja leányát, azután bemegy a másik szobába s beteszi maga után az ajtót. Csak akkor jön ki, mikor Farkas Tamás felesége lé­lekszakadva átrohan s kezében lobog­tatva a táviratot, bekiált: — Holnap jön az Andris !. . . Meg­jön szegény AndrisI... Farkas Gergely segít örülni, de arca fehér, mint az éjjel esett hó, beszéde zavaros, mintha lázálomból költötték volna fel. A kórházteremben Szabó János szívszorongva számlálja az órákat. Most kapják meg levelét, most olvas­sák. Aznap megírhatják még a választ is, harmadnapra itt lehet. Nem jön. Talán holnap. Hasztalan. Talán hol­napután. Hiába. Szűk a kórterem fala. Lemegy az utcára, ott sétál fel és alá. Azt mondja: jól esik a friss le­vegő s nézi az utca végét, mikor jön a postás. Már messziről int: nincs levél. Lassan felmegy s kimerülve rároskad az ágy szélére. Tulajdon­képpen mit is várok ? Hiszen magam akartam, hogy így legyen. Zsoltáros könyvét olvassa és sokáig mondo­gatja: „Várván vártam az Úrat és hozzám hajolt és meghallgatta kiál­tásomat. Boldog ember az, aki az Úrba vetette bizodalmát és nem for­dul a kevélyekhez.“ Mindig úgy érzi, hozzábeszél, róla szól a biblia. Ezt is éppen neki Írták I De azért mikor este lefekszik, sokáig hallatszik sóhaj­tása s reggelre forró könnytől átned­vesedik párnája. Tizenhetedik fejezet. Mikor az Úr lehajol. Délelőtt tiz órára szétkergette a nap a foszlányos felhőket s széles sugárkévében ráárasztotta az ébredő világra a tavasz éltető verőfényét. Szabó János izgatottan jár fel és alá (persze most az izgatott járásnál is mértéket kell tartani) s mindegyre az ajtót lesi. Csak most tűnik fel, hogy katona-zubbony helyett civil kabát feszül széles vállán. És hogyan kalapál a kabát alatt a szíve 1 Teg­nap adták tudtára, hogy megérkezett az őrmesteri kinevezése s hősies visel­kedéséért a király az arany vitézségi éremmel tüntette ki. Délután tűzik mellére a kitüntetést s éppen most varrják dolmányára a sárga stráfot. Mikor megint megfordul, szemének is alig akar hinni, az édesanyja, Ilonka és Farkas Tamás állanak előtte. Azokat egy helyre szegezi a megilletődés, de ő félfalábbal is hir­telen ott terem. Egyik karjával ma­gához öleli édesanyját, másik kezét odanyújtja Ilonkának. De az bizony nem elégszik meg a kézzel, hanem úgy odasimul Szabó nénihez, hogy azután ő is helyet kap János szé­les mellén. Tamás bátyának sem­mise jutott. Az csak tipródott, tipegett, topogott, azután, mivel sehogyse értette meg, hogy bírhat el két asz- szonyt egyszerre egy falábú rokkant, hát hamar szerzett egy széket s azt szépen odaigazította Szabó János mögé. Mikor azután a sok könnyezés után beszélni is lehetett, Ilonka meg­szorítja a kezét s igy szól: — Itt van levelére a válasz. Jánosnak csak a szeme beszél. Tekintete hol az édesanyját, hol menyasszonyát simogatja. — Hogy is eresztenénk el máshova, mikor mindenki szeretettel várja. Pillanatra felhő borítja János vilá­gitó, magas homlokát. Ugyan, ki mindenki várja őt? Szeméből száz és száz kérdőjel kiált a leány felé. Hát az édesapád?.. .. Áldó csókjával jöttél, vagy eltaszító keze kemény átkával ?. .. Boldogan hozod hozzám szerelmes szívedet, vagy megvérezve, gyötörve, kifosztva menekülsz s mö­götted romokba dőlt a boldog csa­ládi otthon oltára?. . . A leány megérti az elmondatlan kérdéseket. Szeme egyszerre telik meg könnyel és mosolygással s keze erősebben szorítja János kezét. — Az édesapám is melegen kö­szönti, János és igaz szeretettel várja. Büszke rá, hogy ilyen fia lesz!... Néhány szó csak, mégis, alig birja el súlyát a szív. János is leül az ágy szélére, kezébe temeti fejét, úgy sir. Óh milyen csodálatos jó vagy, Istenem I Várván vártalak és most lehajoltál hozzám !... Farkas Tamás a városba csalogatja Szabó nénit. Ráhunyorgat a boldog fiatalokra, tudja ő, hogy szeretnének kissé egyedül beszélgetni. De biz ők is velük mennek. Meghozták már a dolmányt. János felrakja a kitünteté­seket : a bronz, kis ezüst, nagy ezüst vitézségi érem, a vitézségi kereszt, jaj I micsoda csillogó sor I Ma délu­tán még szépen melléje illeszkedik a nagy arany érem. Rátámaszkodik botjára (az bizony még szükséges!), azután karját nyújtja Ilonkának. — Nem, édes, majd én vezetem magát I... Igaz, úgy jobb lesz 1 Majd Ilonka vezeti őt. Az édesanyja néha szól valamit. Hátrafordul: — tessék édesanyám?... •— Semmi, semmi, csak a nevedet mondtam, János 1 És megtörli a szemét. Az emberek megfordulnak utánuk. Milyen derék, szép pár. A tisztek feszesebben tisztelegnek s a fejükkel intenek, mintha azt mondanák: vité­zül harcolhattál bajtárs 1 Délután megtörténik a parádé. Egy csapat katona karéjba áll, azután Szabó János odalép az ezredes elé. Dicsérő beszédben azt mondja - ész­szel, szívvel, karral, tudással és bá­torsággal vívtad ki mindazt, mit a legfőbb hadúr ezennel megjutalmaz. Hordozd büszkeséggel, amit büszkén tűzök melledre! Talán még ennél is szebb volt, mi­kor jobbra-át-ot vezényeltek s az egész csapat tisztelegve elvonult Szabó János őrmester előtt. Ő csak kibírta a merev, tisztelgő állást, hanem hogy az édesanyja, Ilonka, meg Farkas Tamás bátya mit csináltak a sze­mükből pafakzó könnyzáporral, azt nem lehet tudni. Az ezredes még egyszer megrázza a kezét. — Van-e még valami kívánsága, vitéz őrmesterem ? Szabó János szeme megtelik vá­gyódással. — Ha lehetne, bizony szívesen visszamennék, ezredes úr. — Na, azt csak hagyja 1 Elvégezte a maga porcióját, hagyjon valamit a többieknek is. Mikor hazaröpítette őket a vonat, csak akkor beszélte el Ilonka, mi történt otthon azon az estén. Sokáig várta az édesapját, de nem jött ki. Szobájából zuhogó lépés zaja hallat­szott, semmi egyéb. Már éppen le­fekvéshez készült, mikor belépett. Most is fehér volt az arca, mégis egész más, mint annak előtte. A hangja reszketett. — Meggondoltam, édes lányom, beleegyezem. Ha Isten úgy rendelte, hogyan szegülnék ellene az ő akara­j tának? Nem kívánom neked azt a ' sok szenvedést, amin én átmentem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom