Harangszó, 1915-1916
1916-03-12 / 35. szám
276. HARANGSZÓ. 1916. március 12. Megindulnak könnyei s ráperegnek a deresedő fejre. Amint kezével simítja arcát, érzi, hogy lassanként az is átnedvesedik az alácsorduló könnypataktól. Azután szakgatottan, duruzsolva mondja: — Miért döntene abba a boldogtalanságba, mit édesapám oly nehezen hordozott? Látja, ez az Isten keze, lenyúl, hogy édesapám által megadja nekem azt, amit édesapámtól megtagadott. .. Farkas Gergely nem szól semmit. Feláll, megcsókolja leányát, azután bemegy a másik szobába s beteszi maga után az ajtót. Csak akkor jön ki, mikor Farkas Tamás felesége lélekszakadva átrohan s kezében lobogtatva a táviratot, bekiált: — Holnap jön az Andris !. . . Megjön szegény AndrisI... Farkas Gergely segít örülni, de arca fehér, mint az éjjel esett hó, beszéde zavaros, mintha lázálomból költötték volna fel. A kórházteremben Szabó János szívszorongva számlálja az órákat. Most kapják meg levelét, most olvassák. Aznap megírhatják még a választ is, harmadnapra itt lehet. Nem jön. Talán holnap. Hasztalan. Talán holnapután. Hiába. Szűk a kórterem fala. Lemegy az utcára, ott sétál fel és alá. Azt mondja: jól esik a friss levegő s nézi az utca végét, mikor jön a postás. Már messziről int: nincs levél. Lassan felmegy s kimerülve rároskad az ágy szélére. Tulajdonképpen mit is várok ? Hiszen magam akartam, hogy így legyen. Zsoltáros könyvét olvassa és sokáig mondogatja: „Várván vártam az Úrat és hozzám hajolt és meghallgatta kiáltásomat. Boldog ember az, aki az Úrba vetette bizodalmát és nem fordul a kevélyekhez.“ Mindig úgy érzi, hozzábeszél, róla szól a biblia. Ezt is éppen neki Írták I De azért mikor este lefekszik, sokáig hallatszik sóhajtása s reggelre forró könnytől átnedvesedik párnája. Tizenhetedik fejezet. Mikor az Úr lehajol. Délelőtt tiz órára szétkergette a nap a foszlányos felhőket s széles sugárkévében ráárasztotta az ébredő világra a tavasz éltető verőfényét. Szabó János izgatottan jár fel és alá (persze most az izgatott járásnál is mértéket kell tartani) s mindegyre az ajtót lesi. Csak most tűnik fel, hogy katona-zubbony helyett civil kabát feszül széles vállán. És hogyan kalapál a kabát alatt a szíve 1 Tegnap adták tudtára, hogy megérkezett az őrmesteri kinevezése s hősies viselkedéséért a király az arany vitézségi éremmel tüntette ki. Délután tűzik mellére a kitüntetést s éppen most varrják dolmányára a sárga stráfot. Mikor megint megfordul, szemének is alig akar hinni, az édesanyja, Ilonka és Farkas Tamás állanak előtte. Azokat egy helyre szegezi a megilletődés, de ő félfalábbal is hirtelen ott terem. Egyik karjával magához öleli édesanyját, másik kezét odanyújtja Ilonkának. De az bizony nem elégszik meg a kézzel, hanem úgy odasimul Szabó nénihez, hogy azután ő is helyet kap János széles mellén. Tamás bátyának semmise jutott. Az csak tipródott, tipegett, topogott, azután, mivel sehogyse értette meg, hogy bírhat el két asz- szonyt egyszerre egy falábú rokkant, hát hamar szerzett egy széket s azt szépen odaigazította Szabó János mögé. Mikor azután a sok könnyezés után beszélni is lehetett, Ilonka megszorítja a kezét s igy szól: — Itt van levelére a válasz. Jánosnak csak a szeme beszél. Tekintete hol az édesanyját, hol menyasszonyát simogatja. — Hogy is eresztenénk el máshova, mikor mindenki szeretettel várja. Pillanatra felhő borítja János világitó, magas homlokát. Ugyan, ki mindenki várja őt? Szeméből száz és száz kérdőjel kiált a leány felé. Hát az édesapád?.. .. Áldó csókjával jöttél, vagy eltaszító keze kemény átkával ?. .. Boldogan hozod hozzám szerelmes szívedet, vagy megvérezve, gyötörve, kifosztva menekülsz s mögötted romokba dőlt a boldog családi otthon oltára?. . . A leány megérti az elmondatlan kérdéseket. Szeme egyszerre telik meg könnyel és mosolygással s keze erősebben szorítja János kezét. — Az édesapám is melegen köszönti, János és igaz szeretettel várja. Büszke rá, hogy ilyen fia lesz!... Néhány szó csak, mégis, alig birja el súlyát a szív. János is leül az ágy szélére, kezébe temeti fejét, úgy sir. Óh milyen csodálatos jó vagy, Istenem I Várván vártalak és most lehajoltál hozzám !... Farkas Tamás a városba csalogatja Szabó nénit. Ráhunyorgat a boldog fiatalokra, tudja ő, hogy szeretnének kissé egyedül beszélgetni. De biz ők is velük mennek. Meghozták már a dolmányt. János felrakja a kitüntetéseket : a bronz, kis ezüst, nagy ezüst vitézségi érem, a vitézségi kereszt, jaj I micsoda csillogó sor I Ma délután még szépen melléje illeszkedik a nagy arany érem. Rátámaszkodik botjára (az bizony még szükséges!), azután karját nyújtja Ilonkának. — Nem, édes, majd én vezetem magát I... Igaz, úgy jobb lesz 1 Majd Ilonka vezeti őt. Az édesanyja néha szól valamit. Hátrafordul: — tessék édesanyám?... •— Semmi, semmi, csak a nevedet mondtam, János 1 És megtörli a szemét. Az emberek megfordulnak utánuk. Milyen derék, szép pár. A tisztek feszesebben tisztelegnek s a fejükkel intenek, mintha azt mondanák: vitézül harcolhattál bajtárs 1 Délután megtörténik a parádé. Egy csapat katona karéjba áll, azután Szabó János odalép az ezredes elé. Dicsérő beszédben azt mondja - észszel, szívvel, karral, tudással és bátorsággal vívtad ki mindazt, mit a legfőbb hadúr ezennel megjutalmaz. Hordozd büszkeséggel, amit büszkén tűzök melledre! Talán még ennél is szebb volt, mikor jobbra-át-ot vezényeltek s az egész csapat tisztelegve elvonult Szabó János őrmester előtt. Ő csak kibírta a merev, tisztelgő állást, hanem hogy az édesanyja, Ilonka, meg Farkas Tamás bátya mit csináltak a szemükből pafakzó könnyzáporral, azt nem lehet tudni. Az ezredes még egyszer megrázza a kezét. — Van-e még valami kívánsága, vitéz őrmesterem ? Szabó János szeme megtelik vágyódással. — Ha lehetne, bizony szívesen visszamennék, ezredes úr. — Na, azt csak hagyja 1 Elvégezte a maga porcióját, hagyjon valamit a többieknek is. Mikor hazaröpítette őket a vonat, csak akkor beszélte el Ilonka, mi történt otthon azon az estén. Sokáig várta az édesapját, de nem jött ki. Szobájából zuhogó lépés zaja hallatszott, semmi egyéb. Már éppen lefekvéshez készült, mikor belépett. Most is fehér volt az arca, mégis egész más, mint annak előtte. A hangja reszketett. — Meggondoltam, édes lányom, beleegyezem. Ha Isten úgy rendelte, hogyan szegülnék ellene az ő akaraj tának? Nem kívánom neked azt a ' sok szenvedést, amin én átmentem.
