Harangszó, 1915-1916

1916-03-12 / 35. szám

1916. március 12. HARANGSZÖ. 277 Két nap múlva elindultak. A3 apja és Andris sürgették leginkább: meg kell látogatni Jánost. Hát igy volt. Most pedig mennek haza! Tizenöt órán át vonaton robogni, az csak elmúlik valahogy, hanem az állomásról hazakocsizást alig bírja türelemmel az ember szíve. Már meg­látszik a templom tornya, a fiatal lombú fák közül kivilágít Farkasék házának teteje. De mi az ? Zászló lobog a házak falán. Sürü embertö­meg fogja be az utcát, fekete ün­neplőben behullámozzák a szélesen ültetett iák közét, mintha csak Isten házába indulnának. Elől sorakoznak az iskolások, kiváncsi fejük előrehajol, kezükben megreszket az orgonavirág. Helyt állnak elöljáró uramék. Ponto­san az élükön, kimagaslik öreg Nagy András, a falu prófétája, vállig érő ősz haján ezüstös fényben játszik a tavaszi verőfény. Zúg az éljen, hull a virágos ág, s a szemek könnycsepp­jéből szétsugárzik a szeretet. öreg Nagy András keze csendet parancsol. — Szeretettel köszöntjük községünk vitéz hősét, Szabó Jánost, ki becsü­lést és dicsőséget szerzett önmagának és községünknek 1 Szeretettel köszönt­jük aráját is, ki nemes leikével őt boldogítani hivatva van 1 Újra zúg az éljen. Boldog, aki ke­züket foghatja, ruhájukat simíthatja. Farkas Gergely megilletődve áll a rácsos kapunál. Megrázza János ke­zét, megöleli, megcsókolja, azután így szól: — A jó Isten tegye áldottá, fiam, a te bejöveteledet! Éppen csak egy pillanatig időznek a szobában, mikor Andris rejtelmes mosollyal jelenti: minden készen van, mehetünk. Farkas Gergely odalép s könnybe boruló tekintettel így szól: — Édes gyermekeim, az volt a község óhajtása, hogy a mai ünnep­nap legyen házasságkötéstek napja. Legyen igy! Jöjjetek, a harangok megkondultak, a tisztelendő úr már várakozik ránk. Elindulnak mindannyian. Isten sze­me vigyáz a házakra, mert bizony minden ember ott van a templomban. A fehérruhás lányok közrefogják a vőlegényt és menyasszonyt. Azután Farkas Gergely megy a János édes­anyjával. Utánuk a beláthatatlan tö­meg. Ahogy lassan a templom felé lépegetnek, csöndes szóval mondja Farkas Gergely: — Valamikor másnak gondoltam ezt a templomba menést, Julis lelkem, Egy ideig válasz nélkül marad a szó, azután halkan felel az asszony : — így volt megírva. Isten igy akarta. — Isten igy akarta I. . . ismétli a férfi. A templomban zúg az orgona. Az emberek gyönyörködve nézik az ifjú párt. Csodálkozó tekintettel végigsi­mítják a sok ragyogó kitüntetést, azután halkan egymáshoz súgnak: csak éppen, hogy egy kicsit mereven' jár, de hát meg se látszik, hogy fából van a lába! A tisztelendő ur olyan gyönyörű­ségesen beszél, hogy szem nem ma­rad szárazon. Két szerető szív egye­sül egymással s ez az egyesülés a nemzet egy derék, vitéz hősének méltó jutalma. Ez a boldogság a ki­tartó szerelem, a hűség, a becsület és önfeláldozó bátorság koronája. Minden szív arra kéri a jó Istent: áldja meg azok szövetkezését, kiket egymás számára, száz és ezer meg­próbáltatás közt megőrizett. De ugyan­ekkor mindnyájan érezzük, hogy ezen az örömünnepen a régóta szétszakí­tott község egyesül egy szent szö­vetségben, hogy a jót, szépet, nemest ápolja, erősítse. Isten lelke töltse be a lelkeket, hogy ebben a szövetség­ben is békesség uralkodjék. Már a templomdomb alján mennek, de az orgona még mindig búg s a magas útról fekete csoportokban hul­lámzik alá az áradat. Lenn uj csuda várja őket. A düledező kerítés helyén finom kőlábakon frissen festett, tu­lipánnal díszített zöld kerítés húzódik, s mögötte hiába keresik a csapott tetejű, gomba formán lapuló vityillót. Nincsen, eltűnt. Mikor Farkas Ger­gely uram kimondta az áment, még vonatra sem szállt a leányzója, neki­állította a kőműveseket a kerítésnek, ahány ácsot felhajkurászott, mind deszkát gyalult s piros tulipánt fes­tett. Azután nekimentek a vityillónak s úgy széthordták, hogy nyomát is alig látni. Minek is ? Farkas Gergely úgyis Tamásékhoz költözik, Szabóné meg hadd legyen a fiatalokkal. Nézik, nézik, de csak nem győzik eleget nézni. — Hát aztán mondd csak, János, kérdezi az egyik, mi volt a legcso­dálatosabb, amit a nagy harcokban láttál ? Egy kicsit gondolkodik. Tekintete szeretettel végigsimítja fiatal felesé­gét, ki szelíden melléje húzódik s át­öleli karjával, mint gyenge folyondár a széles, erős fatörzset. Azután ma­gasra emeli fejét s szeme sugarát beleveszti a messze távolságba, át­röppenti a fenyves hegyen, a zúgó patakon, a csipkézett, kopasz hegy­láncolaton s belétemetkezik a felgá­zolt mezőkbe, a vérrel pirosított szik­lákba, a lövészároktól erezett földekbe. Szétdöntött házakat lát, üszkös ge­rendáik között csipogva villog a ki­füstölt fecskemadár. Kettétört tem­plomtornyot, melynek tetején kerek ablakot vágott a gránát. Csak néz, néz és gondolkodik. — Ugyan mi volt a legcsodálatosabb? — Talán az a nagy ágyú, mely egy lövéssel az egész várat elpusz­tította ?... Vagy talán, ahogy kikém­lelted az ellenség útját?... Vagy ahogy elfogtad az orosz tiszteket?... Szabó János még mindig azt a bi- borszinü alkonyat-szálltát nézi, mely tűz-piros fátylat hint a fehér felhők­kel bodrozott égre. Azután lassan, csöndesen megingatja fejét. — Nem. egyiksem 1 Hanem az a láthatatlan kéz, mely aláhajolt s olyan csodálatosan vezetett, hogy magához vezetett. Kis idő múlva hozzáteszi: :— Itthon is világokat rombolt le, hogy újat teremthessen. — Talán még az se, — szól közbe Farkas Gergely, — hanem hogy a gyűlölködő indulat kicsiny gö­röngyét úgy elsimítja az ember út- jából, hogy tiszta, igaz érzéssel fel- emelkedhessék hozzá a lélek 1... Vége. Küldesse a harctéren, avagy kór­házban levő hozzátartozóinak a HARANGSZÓTI Negyed-évre 90 fill.-ért, minden vasárnap állandó vigasztalót, hírvivőt, szórakoztatót küld annak, akit szereti Húsvéti üzenet. Mióta a rettenetes világháború dúl, minden keresztyén nagy ünnep kö­zeledtével ugyanazon felhívással léptünk olvasóink elé: küldjük el harctéren küzdő s kórházakban szen­vedő, vitéz katonáinknak az evangé- liom erősítő és boldogító üzenetét, hogy lövészárokban, kórházban, idegen földön, ismeretlen nép között is meg­találják templomukat, melyben Isten igéje hangzik feléjük. Sohase kértünk hiába. Ünnepi üzeneteinket mindig ezer és ezer példányban küldhettük szerteszét. Gyülekezetek, nőegyletek, egyes, ál­dozatkész egyháztagok nemcsak saját véreik számára rendeltek példányokat, hanem egyszersmind gondoskodtak

Next

/
Oldalképek
Tartalom