Harangszó, 1915-1916
1916-03-12 / 35. szám
1916. március 12. HARANGSZÖ. 277 Két nap múlva elindultak. A3 apja és Andris sürgették leginkább: meg kell látogatni Jánost. Hát igy volt. Most pedig mennek haza! Tizenöt órán át vonaton robogni, az csak elmúlik valahogy, hanem az állomásról hazakocsizást alig bírja türelemmel az ember szíve. Már meglátszik a templom tornya, a fiatal lombú fák közül kivilágít Farkasék házának teteje. De mi az ? Zászló lobog a házak falán. Sürü embertömeg fogja be az utcát, fekete ünneplőben behullámozzák a szélesen ültetett iák közét, mintha csak Isten házába indulnának. Elől sorakoznak az iskolások, kiváncsi fejük előrehajol, kezükben megreszket az orgonavirág. Helyt állnak elöljáró uramék. Pontosan az élükön, kimagaslik öreg Nagy András, a falu prófétája, vállig érő ősz haján ezüstös fényben játszik a tavaszi verőfény. Zúg az éljen, hull a virágos ág, s a szemek könnycseppjéből szétsugárzik a szeretet. öreg Nagy András keze csendet parancsol. — Szeretettel köszöntjük községünk vitéz hősét, Szabó Jánost, ki becsülést és dicsőséget szerzett önmagának és községünknek 1 Szeretettel köszöntjük aráját is, ki nemes leikével őt boldogítani hivatva van 1 Újra zúg az éljen. Boldog, aki kezüket foghatja, ruhájukat simíthatja. Farkas Gergely megilletődve áll a rácsos kapunál. Megrázza János kezét, megöleli, megcsókolja, azután így szól: — A jó Isten tegye áldottá, fiam, a te bejöveteledet! Éppen csak egy pillanatig időznek a szobában, mikor Andris rejtelmes mosollyal jelenti: minden készen van, mehetünk. Farkas Gergely odalép s könnybe boruló tekintettel így szól: — Édes gyermekeim, az volt a község óhajtása, hogy a mai ünnepnap legyen házasságkötéstek napja. Legyen igy! Jöjjetek, a harangok megkondultak, a tisztelendő úr már várakozik ránk. Elindulnak mindannyian. Isten szeme vigyáz a házakra, mert bizony minden ember ott van a templomban. A fehérruhás lányok közrefogják a vőlegényt és menyasszonyt. Azután Farkas Gergely megy a János édesanyjával. Utánuk a beláthatatlan tömeg. Ahogy lassan a templom felé lépegetnek, csöndes szóval mondja Farkas Gergely: — Valamikor másnak gondoltam ezt a templomba menést, Julis lelkem, Egy ideig válasz nélkül marad a szó, azután halkan felel az asszony : — így volt megírva. Isten igy akarta. — Isten igy akarta I. . . ismétli a férfi. A templomban zúg az orgona. Az emberek gyönyörködve nézik az ifjú párt. Csodálkozó tekintettel végigsimítják a sok ragyogó kitüntetést, azután halkan egymáshoz súgnak: csak éppen, hogy egy kicsit mereven' jár, de hát meg se látszik, hogy fából van a lába! A tisztelendő ur olyan gyönyörűségesen beszél, hogy szem nem marad szárazon. Két szerető szív egyesül egymással s ez az egyesülés a nemzet egy derék, vitéz hősének méltó jutalma. Ez a boldogság a kitartó szerelem, a hűség, a becsület és önfeláldozó bátorság koronája. Minden szív arra kéri a jó Istent: áldja meg azok szövetkezését, kiket egymás számára, száz és ezer megpróbáltatás közt megőrizett. De ugyanekkor mindnyájan érezzük, hogy ezen az örömünnepen a régóta szétszakított község egyesül egy szent szövetségben, hogy a jót, szépet, nemest ápolja, erősítse. Isten lelke töltse be a lelkeket, hogy ebben a szövetségben is békesség uralkodjék. Már a templomdomb alján mennek, de az orgona még mindig búg s a magas útról fekete csoportokban hullámzik alá az áradat. Lenn uj csuda várja őket. A düledező kerítés helyén finom kőlábakon frissen festett, tulipánnal díszített zöld kerítés húzódik, s mögötte hiába keresik a csapott tetejű, gomba formán lapuló vityillót. Nincsen, eltűnt. Mikor Farkas Gergely uram kimondta az áment, még vonatra sem szállt a leányzója, nekiállította a kőműveseket a kerítésnek, ahány ácsot felhajkurászott, mind deszkát gyalult s piros tulipánt festett. Azután nekimentek a vityillónak s úgy széthordták, hogy nyomát is alig látni. Minek is ? Farkas Gergely úgyis Tamásékhoz költözik, Szabóné meg hadd legyen a fiatalokkal. Nézik, nézik, de csak nem győzik eleget nézni. — Hát aztán mondd csak, János, kérdezi az egyik, mi volt a legcsodálatosabb, amit a nagy harcokban láttál ? Egy kicsit gondolkodik. Tekintete szeretettel végigsimítja fiatal feleségét, ki szelíden melléje húzódik s átöleli karjával, mint gyenge folyondár a széles, erős fatörzset. Azután magasra emeli fejét s szeme sugarát beleveszti a messze távolságba, átröppenti a fenyves hegyen, a zúgó patakon, a csipkézett, kopasz hegyláncolaton s belétemetkezik a felgázolt mezőkbe, a vérrel pirosított sziklákba, a lövészároktól erezett földekbe. Szétdöntött házakat lát, üszkös gerendáik között csipogva villog a kifüstölt fecskemadár. Kettétört templomtornyot, melynek tetején kerek ablakot vágott a gránát. Csak néz, néz és gondolkodik. — Ugyan mi volt a legcsodálatosabb? — Talán az a nagy ágyú, mely egy lövéssel az egész várat elpusztította ?... Vagy talán, ahogy kikémlelted az ellenség útját?... Vagy ahogy elfogtad az orosz tiszteket?... Szabó János még mindig azt a bi- borszinü alkonyat-szálltát nézi, mely tűz-piros fátylat hint a fehér felhőkkel bodrozott égre. Azután lassan, csöndesen megingatja fejét. — Nem. egyiksem 1 Hanem az a láthatatlan kéz, mely aláhajolt s olyan csodálatosan vezetett, hogy magához vezetett. Kis idő múlva hozzáteszi: :— Itthon is világokat rombolt le, hogy újat teremthessen. — Talán még az se, — szól közbe Farkas Gergely, — hanem hogy a gyűlölködő indulat kicsiny göröngyét úgy elsimítja az ember út- jából, hogy tiszta, igaz érzéssel fel- emelkedhessék hozzá a lélek 1... Vége. Küldesse a harctéren, avagy kórházban levő hozzátartozóinak a HARANGSZÓTI Negyed-évre 90 fill.-ért, minden vasárnap állandó vigasztalót, hírvivőt, szórakoztatót küld annak, akit szereti Húsvéti üzenet. Mióta a rettenetes világháború dúl, minden keresztyén nagy ünnep közeledtével ugyanazon felhívással léptünk olvasóink elé: küldjük el harctéren küzdő s kórházakban szenvedő, vitéz katonáinknak az evangé- liom erősítő és boldogító üzenetét, hogy lövészárokban, kórházban, idegen földön, ismeretlen nép között is megtalálják templomukat, melyben Isten igéje hangzik feléjük. Sohase kértünk hiába. Ünnepi üzeneteinket mindig ezer és ezer példányban küldhettük szerteszét. Gyülekezetek, nőegyletek, egyes, áldozatkész egyháztagok nemcsak saját véreik számára rendeltek példányokat, hanem egyszersmind gondoskodtak
