Harangszó, 1915-1916
1916-03-05 / 34. szám
266. HARANGSZÓ. 1916. március 5. levegőbe röpíti, mert a repülő osztag jelentései szerint az ellenség túlnyomó erővel közeledik felénk. Meg kell akadályozni a hídon való átkelésüket. Tisztában van hadnagy úr a helyzettel ? — Igenis. — Sok szerencsét! Ugyanekkor az orosz hadsereg elővédparancsnoka is ránézett a térképre és magához szólította hadnagyát. — Hadnagy úr, ön a szakaszával előremegy ide. — A térképre mutatott. — Dnyeszteren átvezető hidat, amilyen gyorsan csak lehet, őrizetbe veszi, mert a repülő osztag jelentései szerint az ellenség a folyó túlsó oldalán védelmi állásDa helyezkedett s az éj tolyama alatt valószínűleg megkísérli, hogy a hidat a levegőbe röpítse s ezáltal időt nyerjen a berendezkedésre ... Tisztában van hadnagy úr a helyzettel ? — Igenis. — Nincs valami kérdezni valója ? — Nincs. — Sok szerencsét 1 Alkonyodott... A két szakasz egyszerre indult a hid felé. Fent, a felhők között, mint valami lomha, babonás madarak, beregve röpködtek a repülőgépek. A motorok bugá- * sán kívül néma csend hallgatott mindenfelé. Lassan, óvatosan haladt előre a két szakasz. A hadnagy itt is, ott is elől, a szakasza élén. Egy orosz repülőgép közeledett a magyar csapatok felé. A hadnagy behúzódott az erdő szélébe, erősen figyelte a repülőgépet s mikor a gép elsuhant felette, sietve tovább ment. Ugyanekkor az orosz hadnagy egy vízmosásban feküdt embereivel, mert a félhomályban nem tudta megkülönböztetni, hogy a berregő gép a sajátjuk-e, vagy a magyar csapatokhoz tartozik. Mikor a gép jó messzire szállt, felugrott s hogy késését behozza, gyorsított lépésekkel indult a hid felé. Egyiknek sem sikerült meglátni a másikat. Most már mindegy I — gondolta a két hadnagy. — Bármilyen erős is az ellenfél, a fő, hogy mi érjük el előbb a hidat. Mind a két szakasz lekanyarodott a poros országutról és a bokros mezőkön, az erdőszéleken át közeledtek a hid felé, közelebb és közelebb egymáshoz ... Ezalatt a magyar csapatok elővédparancsnoka nyugtalanul járkált, szivarozott, meg-megállt, a hid felé figyelt, azután az órájára nézett és a segédtisztjéhez fordult: —Nyolc óra. Már el kellett volna érnie a hadnagynak a hidat. Csak nem tévesztett irányt I Mi a véleménye, százados úr? — Még nem adom fel a reményt. — Hahó 1 Mi az ?... Nézzen csak oda 1... Látja azt a fény-csóvát ? — Orosz reflektor. — Igen... Keresnek bennünket. — Most a hidra világítanak. Félek, hogy a hadnagy nem lesz képes teljesíteni a parancsot. — Én bizom benne. . . A két szakasz folyton közelebb és közelebb ért egymáshoz. Pár perc és elérik a hidat. A folyó töltése a hid mindkét oldalán magas volt. A szakaszok hasra feküdtek és csúszva igyekeztek elérni a töltést. A reflektorok minden öt percben megvilágították a hidat. Ilyenkor a szakaszok erősen lelapultak földre s mikor a retlektorok fénye elhalt, a támadt sötétségben gyorsan előrekusztak... — Még mindig semmi 1 — nyugtalankodott a magyar elővédparancsnok. — A hídnak már régen a levegőben kellene lenni 1... Semmi hir, semmi jelentés... Félek, hogy elfogták a robbantásra küldött szakaszt. — En bizom ezredes úr... A hadnagyot nem féltem, bátor gyerek, nem engedi magát egykönnyen elfogni s ha minden ördög ellene esküdött is, a hidat fel fogja robbantani. — Gondolja? — Tudom ezredes ur... A két szakasz elérte a töltést. Egyszerre értek a folyohoz. A hadnagy meggyujtotta az ekrazitpatronok kanócát. A villanásra hatalmas össztűz dördült el a másik oldalon. — Mi ez ? — lepődött meg az ezredes. — Szakaszunk valószínűleg össztüzet adott a hidőrségre. — Vagy fordítva. — Most valaminek történnie kell. Az ezredes és a százados megerőltetett érzékkel figyelt a hid felé. — A hadnagy az össztűz eldör- dülése után kiugrott a töltés mögül, jobbjában revolverét szorítva, baljában az égő kanócu ekrazitpatronokkal a hidra szaladt és az ekrazitpatronokat ledobta a vaspillérek közé. Ebben a pillanatban ugrott a hid másik végére felvont revolverrel az orosz hadnagy. A két hadnagy egymásnak rohant. A reflektor vakitó fénye rávilágított a hidra. Halotti csend. A két szakasz emberei lövésre készen tartott fegyverrel, visszafojtott ' lélekzettel lesték a történendőket. Lőni nem lehetett, mert a két hadnagy olyan közel volt már egymáshoz, hogy ziháló mellük forró lehellete csaknem egymás arcába csapott. Az ekrazitpatronok kanóca sziporkákat vetve égett lejebb és lejebb. Egy perc... A hid pokoli morajjal a levegőbe repül. A két hadnagy a hid közepén megállt és egymás mellének szögezték revolverüket. Mindenik tudta, azé lesz a győzelem, amelyik előbb lő. A reflektorok fénye fehéren világította meg az arcukat, szemükben vad, ádáz gyűlölet lángolt, fogaik összecsikorgott és keblük zihált, mint a fújtató. A magyar hadnagy egy pillantást vetett az ekrazitpatronokra. A kanóc még nem égett le. Hirtelen eldobta a revolvert s mint a megbőszült vadállat üvöltve ugrott az orosz hadnagyra, kicsavarta kezéből a revolvert, levágta a hidra és rettenetes halálos dulakodás keletkezett a két ellenfél között. Dobogott a hid, mintha vadul száguldó paripák rohantak volna keresztül rajta. A harchoz szokott legények borza- dállyal nézték a rémes párbajt. Az orosz erős volt, a magyar hadnagy az ekrazitpatronokra nézett. Egy perc... Az ekrazit felrobban 1... Elengedte ellenfelét, magasra dobta sapkáját s mint egy megdicsőült szent vértanú, ragyogó arccal kiáltott fel: — Éljen a haza 1 Rettenetes, pokoli dörej reszket- tette meg a levegőt, a vashid. mintha tulvilági erők rázták volna, recsegve nyikorgóit, aztán ezer darabra hullott szét a két hadnagygyal együtt... — Sikerült I — kiáltott fel az ezredes. A hagynagy felrobbantotta a hidat. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenhatodik fejezet. Utolsó viaskodás. Folyt. 88. A kórházterem nagy vágású ablakán belopózkodik a téli napsugár. Egy sugara oda téved a sarok ágyhoz s arany csikót rajzol a fehér takaróra. Megmozdul a beteg. Először karját mozdítja, azután fejét fordítja oldalvást. Az ápolónő föléje hajol: — Kiván valamit ? Szabó János végigsimitja homlokát. Már harmadik hete itt van a kórház*
