Harangszó, 1915-1916
1915-08-01 / 3. szám
1915. augusztus 1. HARANGSZÓ. 21. szaka kezdődött. Nagy elhatározással elhagyták az úri birtokosság drága kedvtöltéseit, ott hagyták az úri társaságot, melyből különben is kikoptak és maguk álltak gazdaságuk élére. Egyszerűen, szegényesen éltek s nem azt keresték, hogy mivel tartoznak fényes nevű őseiknek, hanem a szomszéd város mezőgazdasági hitelbankjának. Úgy látszik az uj életmód hamarosan megtermetté gyümölcsét : a gazdaság neki iperedett. Kigázoltak adóságból, bajból. Mint ahogyan a kis csirke átbujkálja a kicsiny feje fölött összecsapó harmatos füvet s a reggeli verőfényben boldogan száritgatja a gyönge tollain megcsillanó harmatcsöppet, úgy csakhamar ők is leráztak minden terhet s a jólét ragyogó verőfényében sütkéreztek. Az egyik képviselő választás is nagyot lendített rajtuk. Nem ugyan anyagilag, mert mindketten kényesen becsületes emberek voltak, kik egy világért se helyettesítették volna üres szóval a becsületet, hanem tekintély dolgában. Nyíltan a kisbirtokosok élére álltak s győzelemre segítették jelöltjük zászlaját. Később egy kis változtatást csináltak prog- rammjukon. Mikor a szomszéd grófi birtok parcellázásakor uj házsorok illeszkedkedtek az eddigiek mellé s a régi zsellér családok egy elhatározó lépéssel 4—5 holdas önálló gazdákká lettek, kérdésessé vált: vájjon kié legyen a döntő szó a községben? A régi nemesi családok gőgösen mutattak az alvégre, ahonnan barátságosan világított az uj házak piros zsindelyü teteje. Azt mondták: az nem Andrásfalva, hanem csak Pórfalva. Igen ám, de lassanként kiderült, hogy a lekicsinyelt Pórfalvánka gyökere van Andrásfalván is s hogy nem a házszámok, hanem a fejek száma dönti el a kérdést. Már pedig különös, de való, hogy a szegények hajlékában sokkal gazdagabb a gyerekáldás, mint a jómódúak zsalugá- teies házában, jóllehet verejtékesen küzdenek a mindennapi kenyér minden falatjáért s héjastól eszik a krumplit, talán abból sem annyit, mint amennyit szeretnének. Telt múlt az idő s egyszerre csak úgy megerősödtek a polgárpártiak, hogy a nemespártiak alig hogy elbírták a sok kudarcot. A rövidebbet húzták a községházán, de legutóbb a gyülekezetnél is kisebbségben maradtak, mikor is nehéz harcok után csúnyán megbukott a nemespárt kántor jelöltje. Volt huza-vona, haragos villongás, gyűlölködés. A fiatalok a korcsma ivójában öklöztek a maguk igazáért, az öregek meg a tanácskozó teremben szócsatáztak. Lassanként olyan volt a község, mint két nagy ellenséges tábor. Semmiben sem tudtak megegyezni. Nem is keresték mi az igazság, hanem az egyik párt okvetlenül ellenezte, amit a másik akart. Ha a nemesi pártból való ember indítványozott valamit, biztos, hogy az egész polgári párt lehurrogta. Ha meg a polgári párt rákiáltotta valakire vagy valamire az éljent, a nemesi pártbeliek nagy hamar összedugták fejüket s késhegyig menő harcot indítottak ellene. Nem az volt a kérdés: nemjó, jó, helyes, vagy helytelen. Mindegyik a zászló becsületéért küzdött. De jaj annak a népnek, mely az igazságot és közérdeket beletemeti az önző pártoskodás zászló-szövetébe. Alig veszi észre, vagy csak későn veszi észre, hogy a nép érdeke helyett egyesek hiúságáért, hatalmi érvényesüléséért küzd. A két Farkas testvér vezette a nemesi pártot. Farkas Gergely volt az idősebbik. Abban a szép felsőházban lakott, melynek faláról, virágos ablakáról csak úgy ragyogott az újság meg a tehetőség. Három szép szobája nyílott egybe, festett falu, szép butorozásu úri szobák. Tudta Farkas Gergely uram a módját, ki- staférozta a lakását emberül. Mikor esztendeje erre járt a képviselőjelölt ur, azt is süppedős székre ültette s külön szivaros asztalról kínálták szivarral, egy másikról meg maga főzött meggypálinkáva! A falakon is csak úgy tarkállott a kép, szőnyeg, arckép, meg legyező. Szép volt minden, de a legszebb mégis csak Ilonka leányzó volt, Farkas Gergely szeme- fénye. Az egyetlen leány. Mintha aranyrámából lépett volna ki valami szépséges tündérleány, olyan volt, mikor csöndesen végigment a sző- nyeges szobákon. Aranyszőke haja csillogó koronaként övezte homlokát, kék szeméből csillogott az ártatlanság és jóság, arca rózsáin pajzánan mosolygott a fiatalság. Az egyetlen verőfény Farkas Gergelyék portáján. Mert bizony mi tagadás, erre fele ritkán sütött a nap. Farkas Gergely magára maradt ember. Hogy élete jobbik részét eltemette, minden idejét a gazdaság és a községi szereplések közt osztotta meg. Munkálkodása rendbe hozta ugyan gazdaságát s lassanként minden teher alól felszabadította, de a tanácskozó teremből, meg a korcsma ivójából nem sok megelégedést hozott magával. Csodálatos is, hogy milyen kevés boldogságot talál az életben az, ki mindig csak a maga hiúságának kielégítését keresi!... Adakozzunk a Harangszó terjesztésére! NEHÉZ Ó RA K Taníts meg jó Isten imádkozni minket. Sötét felhők járnak a napfényes égen, Úrrá, lett a bánat sok szívnek mélyében. Az Égre emeljük könnyes szemeinket. Taníts meg jó Isten imádkozni minket. Kezünk gyakran zsibbad a nehéz mun[kában, Szívünk csügged a nagy bizonytalanságban. Benned vetjük, Atyánk, minden reményünket : Taníts meg, jó Isten, imádkozni minket. Amíg imádkozni, Benned bízni tudunk, A bánat le nem ver, meg nem tántorodunk Mannaként táplálja az ima hitünket, — Jó Isten, taníts meg imádkozni minket! MADÁR MÁTYÁS. A mi imádságunk. Elmélkedés a Mi Atyánkról. Irta: Kapl Béla. 3 Miért kell imádkoznunk? Gyöngeségünk érzetében a mélységből kialtunk az Úrhoz. És nem hiába 1 Meghallgatja könyörgésünket, eláraszt bőségével, lelkünket megszabadítja a gyötrődés és bűn tőréből.
