Harangszó, 1915-1916
1915-08-01 / 3. szám
20. HARANGSZÓ. 1915. augusztus 1. vemben árnyak borongtak meg a kis lelkén, mintha megint féltenie kellene az Istent, hogy öreganyjának lesz, van mégis igaza. . . Mert azon, hogy ki nyit templomajtót neki, azon nem akadt meg. Azon sem, ha úgy kell majd elvezetni. Még azon sem, hahogy a szobájukból kell érte templomot... De hogy mi lesz akkor, ha nem lesz mivel imára kulcsolni a kezet?... Ez a nehéz kérdés, mint rakott szekér járása nyomódott meg a lelkén. Mert azon nem esett kétségbe, hogy ha megvakul. .. Lehunyt szemmel is lehet az Istennel, lecsukott szemekkel lehet tenni azt... Ha pedig meg- némul ? Ő tudja már, mozdulatlan szájjal, hangtalan ajakkal is lehet azt. De hogy engedhet az Isten, hogy legyenek emberek, akiknek nincs hogyan imásat kapcsolni össze a kezükből ? Pedig, hogy lesznek... Akkor is ott kinn volt, délutánon. Vajúdott szegény feje nehéz kérdésével és a keszkenyőjét kegyetlenül morzsolgatta erre is, arra is töprengésében. Aztán anélkül, hogy a reménynek valami nagyobb villanása kilátszódott volna belőle, fogta a kendőjét és bepólyálta-panyókálta vele a balkezét. Valahogy úgy, amint lakodalmakban szokták a szakácsnék vacsora végén s befutnak könyörületért azzal a szesszel, hogy koldusok lettek félkezükre: elégette a kása. Megképzelte, hogy most édesapja csonka keze van rajta is kezdte próbálni így, kezdte próbálni úgy, illeszígette jobbról is balról is, felülről, alulról, hogyan tudna belőle imádkozósat teremteni össze. De biz az nem ment sem így, sem úgy. Amint így vesződik magán, egy- szercsak megszólal valaki mögötte. — De büszke lettél, Bözsi, egy idő óta 1 Soha sem jösz közénk. Talán bizony... — Ne bánts te is engemet Juliska — szakította meg, hogy zavarán segítsen, miközben furcsa játékos kezét a köténye alá rejtette. A szemes Julis figyelmét azonban nem kerülte ki a hirtelen mozdulat. Csodálkozott. Talán a pogácsáját dugta el előle? Máskor nem így szokott azzal. — Na azért ne gondold, hogy tél van és megtalál fagyni a kezed 1 Bözsike látta, hogy itt legjobb lesz az egyenes utat venni. Úgy is úgy kívánta már, hogy valakinek elmondja a lelkét. Aztán meg, ki tudja, hátha ketten együtt többet tudnak hozzá. Elpanaszolta a gondját, el szépen sirósan a baját, hogy bizony Juliskának nem kacagás jutott eszébe, mikor a bekötött fejű kéz kikeveredett a rejtekéből. Vigasztalni próbálta, hogy nem kell azért ezen annyira kétségbeesni. Hiszen lehet imádkozni összetett kezek nélkül is I A jó Isten bizonyára nem veszi ezt számon olyantól, aki maga nem is tehet róla. Bözsike kicsit megállt a szemével. Elgondolkozott. De nem akart megnyugodni ezen a megoldáson. Hogy ez mégsem olyan imádság, hogy öszekülcsolt kezek nélkül imádkozni az egészen más. Azért megkérte szépen, maradjon vele, segítsen néki, hogy próbálják meg együtt. Juliska engedett. Végig menték szépen megint az összes helyzeteket, amiket Bözsi már összepróbált. De bizony nem sikerült. Már épen lemondólag el akarta venni Juliska a kezét, hogy nem lehet, nem lehet, mikor egyszercsak — Isten tudja, hogyan — Bözsike félkeze bele csusszant szomszédék Julisa kezébe s a két kacsóból olyan szép imádkozós kéz cuppant ki, hogy maguk is megilletődtek tőle. Mintha templom szállt volna el rájuk s vala- honnét messze orgonaszó, úgy érezték egymást. És különösen a kis Bözsike úgy azt a pillanatot, mintha imádkoznia kéne és hálát köszönni érte az Istennek. Hogy Ő olyan jó, hogy mégis csak: Ő jó s még sem engedi, igaza hogy legyen valamit is az öreganyjának. Mert el nem hitte volna, hogy az Isten nem azért formálta ilyenre testünket, kezünket, hogy imát tudjunk mi egymásunkkal is. Meg volt győződve arról, azért oly egymáshoz való a mi két kezünk, mert a jó Isten nem engedheti,. hogy legyenek sokan emberek, akiknek nincs hogyan imára ku’csolni kezüket. Mert azon most már igazán nem akadt fenn a gondja, hogy aztán majd akad-e kéz, ha kell náluk, ahhoz a félhez. Van: hogyan. Akkor lesz is: mivel. Bözsike csak örült. Elszeppent leikéről minden szomorúság és megcsókolta este a félárva Juliskát. Olyan vidáman ment este a libái után, azok nem is értették talán, miért sietteti őket ma oly nagyon. Tudták is azok, hogy milyen örömhír húzza őt most haza az anyjához. Pedig hiába volt, mert meg kellett várnia vele az estét és a lámpafujást. De aztán, aztán elkérte szépen az édesanyja kezét, összekereste mind a j kettejét imatevésre a maga két kézé- j vei és elsuttogta hozzá a történetet, * most már bujától az öröméig. ! És az nap este valahol boldogan imádkoztak azért: bárcsak, hogy akadna, ha eljön a sora, valamennyije félkezéhez valahonnét egy imádkozós másik 1 Hogy fél-fél kézzel, de nem télszívvel. Fél-fél kézzel, de két szívvel. Mi pedig ne féltsük a kis Bözsikét. ha az édesapja valahogy nem hozná haza egyik félkezét sem. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Második fejezet. A történet szereplői. A nemes Farkas család régidő óta úgy terpeszkedett nemes Andrásfalva községben, mint a százados hárs a templomtér kellős közepén. Nem mintha a famíliának a hársfához hasonlóan szétterülő ágazata lenne, mert bizony csak ketten voltak, egy apának két gyermeke s a családban folyton megismétlődő hagyomány volt, hogy egy-két gyereknél több nem szaladgálhatott, nehogy sokfelé kelljen osztályt csinálni, hanem mert olyan büszke méltósággal, tiszteletet követelő gőggel viselték nevüket, mintha legalább is királyi koronát hordoznának a nagy léptekkel siető idő té i hóhullása alá hajló dacos fejükön. Történelmi dokumentum nem szól ugyan róla, de a községben nagy bizonyossággal mondogatják, hogy valamikor réges-régen, évszázadokkal ezelőtt, anno..., jaj, évszámot ki is merne megállapítani, mikoriban még egy asztalnál kocintgattak magyar uraink a nagyságos fejedelmekkel, Farkas András uram kiváltságos birtoka volt az egész község s egy hant nem sok, annyi se maradt másnak kezén. Azóta bezzeg sok minden megváltozott. A nagy ősök hívek maradtak eleik hagyományaihoz s időnként akkorát mulattak, hogy egy egész utcasort leráztattak torkukon a tüzes hegyaljai zuhatag- ján. A birtok mindegyre kisebbedett. A kastély is mind jobban összezsugorodott, mig végre az árendás zsidó szeszfőzője költözködött a pohárszékes termekbe s a Farkas família leszorult a széles gádoros, belső udvarházba. Nem biztos, hogy és mint volt ez a dolog, de az már egészen bizonyos, hogy Farkas Gergely és Farkas Tamás kétszáz hold roska- I dozó birtokot örököltek az apjuktól, j amelyen még a kéményből felszálló ' füst is agyon volt táblázva. Velük a 1 Farkas família történetének uj idő-
