Harangszó, 1915-1916
1915-10-31 / 16. szám
122. harangszó. 1915. október 31. kívül épen az tartozik, hogy felvetjük a kérdést: milyen állapotban van ez a mi egyházunk, az evangéli- omi egyház ma ? Milyen tagjainak lelkiélete ? Krisztust követik-e ? Krisztust szeretik-e? Intézzük csak magunkhoz ezeket a kérdéseket, s ha őszinték akarunk lenni, bizony be kell ismernünk, hogy megújulásra van szükség; megújulásra hitünkben, vallásos buzgóságunkban és erkölcseinkben. Nemcsak arra kell rámutatnunk, mi helytelen, mi evangéliomellenes a római egyházban, hanem meg kell látnunk, hogy mit kell tennünk mint evangélíomi egyháznak. Nem elég, hogy megszóljuk a pápistát, mert vakbuzgó, hanem magunknak igaz kegyességre, józan buzgóságra kell törekednünk. Nem elég, hogy kárhoztatjuk a római tábor türelmetlenségét, hanem legyen meg bennünk az evangélikus öntudat. Nem elég csak azt hangoztatnunk, hogy nekünk nem kell deák nyelven mondott misét hallgatnunk, melyből semmit nem értünk, hanem szeressük is hallgatni és megtartani az anyanyelvűnkön hirdetett Is- ienigét. Nem szabad megelégednünk azzal sem, hogy setétben járóknak, tévelygőknek, papoktól félrevezetet- teknek mondjuk azokat, kiknek átok terhe alatt tiltva van az írás olvasása, hanem olvassuk is, tudakozzuk is az írásokat, mert azok tesznek bizonyságot a Krisztusról. Az sem elég, ha kicsinyítjük, ócsároljuk a pápát, hanem kell, hogy igazán szeressük az Úr Jézust, ki velünk van minden napon a világ végezetéig. Nem kell szentekhez fohászkodnunk, de annál inkább forduljunk az egyedüli közbenjáróhoz, Jézushoz s annál buzgóbban imádjuk az Istent lélekben és igazságban. Nem kell parancsszóra imádkoznunk, nem kell kiszabott imákat elmondanunk, de annál inkább ösztönözzön saját szivünk, saját gyengeségünk és szükségünk az imádkozásra. S ha ezeket a kötelességeket tekintjük, amelyek evangeliomi keresztyén- ségünkből folynak, amelyeknek teljesítésére a Krisztus szeretete kötelez bennünket, mennyi mulasztást, menynyi nemtörődömséget látunk! Menynyire szégyelnünk kell magunkat, mikor az emlékek felidézésénél ősapáinkra gondolunk 1 Azok üldöztetve, szabadság és jószágvesztés dacára is virágzó evangélikus hitéletet teremtettek; azok megőrizték és nem tagadták meg evangélikus öntudatukat a világ és a pápás egyház hatalmasai előtt sem! Hol van a mi hitéletünk ázokétől?! Mennyire meglanyhult a régi evangélikus szellem ? I Ha egyházunk minden híve meg- érezvén az e kérdésekben rejlő szemrehányást, ha fájdalmat érezvén egyházunk térvesztése és a régi jó evangélikus szellemnek meglanyhulása miatt, ma az évfordulón, az emlékek felidézésének hatása alatt az az erős elhatározás kél szíveinkben, hogy meg kell Újulnunk hitünkben, vallásos buzgóságunkban, erkölcseinkben, és ezt a megújulást nemcsak elhatározzuk, hanem azonnal megkezdjük, folytatjuk és be is végezzük, akkor ma október 31 én méltóan ünnepeltünk és a jövőbe is bizakodva tekinthetünk. Ah a jövőbe! És most ez egyszer ez a szó igazán nem üres szólam az ajkunkon I Mert most mindenki a jövőbe néz, a jövőre gondol. És e jövő alatt a világháború lezajlása után elkövetkező időket értjük. Hogy ez a jövő mit hoz reánk, hogy ezek az idők mit tartogatnak számunkra, azt nem tudhatjuk. De annyit tudunk és az megnyugtat bennünket, hogyha megújul a mi evangélíomi egyházunk hitében, vallásos buzgóságában és erkölcseiben, akkor a jövő munkájából is kiveheti az őt megillető részt és sikerrel végezheti Isten rendelte hivatását: az ember földi boldogságának és örök üdvének munkálását. Bethlen Kata. Irta: Balikó Lajos. Mikor Dr. Luther Márton az 1521. esztendő tavaszán Wormsban megjelent, hogy 9 császár és a birodalmi rendek előtt kihallgattassék, akkor Worms városának a reformációhoz szító polgárai — a hagyomány szerint — egy hársfát ültettek el, hogy ennek sorsa által mutassa meg Isten, vájjon az ügy, amelyet Luther képvisel, igaz-e, vagy pedig hamis. Ha a fa virul, fejlődik és megmarad, akkor az annak a jele, hogy az ügy igaz és jó; ha pedig sorvad, fonnyad és elpusztul, akkor ez annak bizonysága, hogy a reformáció nem Isten szíve szerint való mű. S ime, a hársfa megfogant, sőt még manapság, majdnem 400 esztendő múlva is él és virul, jelezve, hogy a reformáció Istentől való voltságát emberek meg nem semmisíthették. Természetes, hogy a százados fát vihar tépte, fergeteg tördelte, természetes, hogy nem egy ága elsárgult, letörik, de a törzs ép és egészséges. A fa sorsa szemlélteti a reformáció egyházának sorsát. Századok jöttek, századok mentek el, — vérnek és vasnak, háborúságnak, vérontásnak, keserves szorongattatásnak századai, — amelyek az egyház fáját megtépték, de meg nem ronthatták. A fa áll és virul, és bízvást hisszük: állani is fog az idők végéig, mikor eljő az Ur, hogy új eget és földet teremtsen. Vihar tépte meg a reformáció fáját nem egyszer. Nemcsak otthon, a hova Isten keze által eredetileg plán- táltatott, hanem minden más országban is. hol ez az áldott fa az isteni gondviselés kegyelme folytán kedvező talajra találván, fejlődésnek indult. Meggyőzően bizonyítja ezt a magyar reformáció története is. A mi drága magyar Sionunkat is ugyancsak megszaggatta az évszázados vihar, sok viruló ág le is törött róla — de azért Sionunknak fája él és áll. A pusztító vihar, a tomboló fergeteg1 mely egyházunk fája ellen dühöngött, természetesen nem kímélte meg e fának gályáit, és leveleit: az egyes híveket sem. Ezeknek a sorsa és az osztályrésze is csak az volt, ami a tápláló törzsé: üldöztetés, háborúság nyomorgatás. Az egyháztörténet akárhány olyan hithű evangélikus keresztyént emlit, aki hite miatt háborúságot szenvedett. Egy ilyen buzgó, sokat szenvedett, de a hitben soha meg nem tántorodott keresztyénnek élettörténetét akarom röviden elmondani s az élettörténet keretében néhány vázlatos vonással jellemét is megrajzolni a következő sorokban. Ez a hőslelkü keresztyén nem a vezérek, a kimagasló egyéniségek közül való volt, hanem csak a közvitézek sorába tartozott. Sőt a „vitéz“ nevezet is csak átvett értelemben illik rá, mivel nem hadakozó, hanem béketürö egyéniség volt, aminthogy már neménél fogva is ilyennek kellett lennie. Ez a hőslelkü egyéniség ugyanis nem férfi, hanem nő volt, a mi azonban hithűségének jelentőségét nem csökkenti, sőt ellenkezőleg növeli és fokozza azt. Nő léttére is jó vitéze volt a Jézus Krisztusnak, követte nagy mesterét a tűrésben, a hűségben, a keresztviselésben: a hitet és a jó lelkiismeretet mindvégig megtartva szép bizonyságát adta annak az igazságnak, hogy a keresztyén egyház körén belül nincsen különbség férfi és nő között. Mind 8 kettő Krisztus megváltotta s mindegyik hivatva van arra, hogy életéj
