Harangszó, 1915-1916
1915-10-17 / 14. szám
108 HARANGSZÓ. A 1915. október 17. vizei is jelentéktelenek. A Dunán kívül nincs is nagyobb folyó vize. A lakosság földműveléssel, iparral foglalkozik. A földbirtok majdnem mindenütt nagyon el van aprózva. Egyébként is nagyon egyszerű módon gazdálkodnak. Főtermékük a búza, híres a kertm ívelésük és rózsaültetvényük. Állattenyésztésük szintén jelentékeny. Vannak bányáik, gyógyforrásaik, de még nem tudták eddigelé megfelelően kiaknázni. Lakosság. Bolgárország lakosainak száma 1910-ben 4.284,844 volt, ebből 3.494, 381 bolgár, 485038 török, a többi görög, szerb stb. A nép nagyrésze görögkeleti val- lású, 3.346,773; róm. kath. van 29.442, protestáns 5402, zsidó 37,653, mohamedánus 603,113. Iskolák. Bolgárország újabban nagyon sokat fejlődött. Sok iskolát építtetett s egyébként is igyekezett a nép szellemi műveltségét emelni. Míg 1897- ben 44% volt az irni-olvasni nem tudók száma, addig 1906 bán ez a szám 16% ra esett. Az iskoláztatás a 8—12 évig kötelező. Van 4581 népiskolájuk, 20 gimnáziumuk, egy egyetemük. Haderejük. Bolgárországban a védkötelezettség a 20—46 évig tart. A szolgálatképtelenek 10—1000 frank hadmentességi adót fizetnek. A tényleges szolgálati idő a gyalogságnál 2 év, a többi fegyvernemnél 3 év. Az országnak háborúban körülbelül a következő hadereje van: Tényleges: 8.000 tiszt, 230 000 ember, 50.000 ló, 9.000 málhás állat. Tartalékhadsereg : 2.000 tiszt, 90.000 ember, 7.000 ló, 2.300 málhás állat. Népfölkelés: 1000 tiszt, 55.000 ember, 1000 ló. Pótcsapatok: 500 tiszt, 8000 ember. A bolgár hadsereg jól fel van szerelve, kitünően képzett és rendkívül bátor. Hisszük, hogy vitézségük közelebb segít minket az általánosan óhajtott becsületes békéhez I Van valakije a sebesültek közt a kórházban? Úgy fizessen számára elő a HARANGSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hetedik fejezet. Lőporos utakon. Folyt. 13. Körülbelül már nyolc napja mennek. Az ágyudörgés eleinte elcsöndesedett, mert csapatjuk oldalt húzódott s elkerülte az ellenség frontján. Az utolsó napokban megint erősebben hallották, de egészen más irányból. Még bizony igazad lesz János, mondja Tóth Ferkó, hátába támadunk a muszkának. — Azt már alig engedi, hanem, hogy az oldalába csipeszkedünk, azt már igazán komolyan hiszem. — Beleharapunk !. . . — Megtáncoltatjuk a vén bundást, még a nagy dobot is verjük hozzá. Mindegyik tud valamit. Nincsen köztük szomorúság. Pajzán tréfával incselkedik a jókedv s megnevetteti őket a nehéz fáradalmak között. Csak mikor leszáll az est s leheverednek pihenőre, csak akkor csöndesednek el. Sóhajtás ébred az ajkon s mintha a sápadt emlékezés járna csoportról- csoportra, fel felhangzik a csöndes: jaj Istenem! Én édes, jó Istenem 1 Az ágyúdörgés mindjobban erősödik. Rázkódik a föld, megremeg a levegő. A hegyoldalon a fák mind halomra vannak döntve. Csupaszon áll a kanyargó országút s mint valami kígyózó szalag rásimul a táj zöld, sárga és fekete ruhájára. A kanyarodénál néhány szétdőlt ágyú állvány mered égfelé, az árokból meg muni- ciós kocsik széttört kerekeinek küllői ágaskodnak. Mellette az erdőtisztáson kövekkel körülrakott, magas sírhalom, a fakereszten tüzér csákó, meg egy rongyokra tépett barna katonaköpeny. A kapitány leugrik lováról s elolvassa az esőmosta írást. A hegyen túlra mutat. — Onnan jött, teli találat volt, — mondja a többinek. Azután letép néhány szál vadvirágot s ráhinti a sírhalomra. Minden katona követi példáját, úgy vonul el elcsöndesedett ajakkal a sirhalom előtt. Egyszer csak olyan lesz a sír, mint egy gyönyörű virágos dombocska. Az utolsók még most markolász- szák az erdőszélről a borókát meg a vadszegfüt, az elsők meg már lenn a völgyben éneklik: Édes anyám ne sirasson, Lesz még szabadságom ! . . . Az előőrsök szabadnak jelzik az útat, vonulnak tovább. Nyomorult falvakon keresztül, leperzselt, düle- dező, félig földbe süppedt házak közt. Kicsiny, négyszögletes ablakaik sunyian pislognak alulról fölfelé, mint az alattomos ember gyáva tekintete. Teteje egynek is alig van, az üszkös gerendák félrebillenve lógnak, de úgy látszik az emberek arra is lusták, hogy földre rántsák a fejük fölött lógó veszedelmet. A templom ott áll a falu közepén. Tornya romokba dőlt s a kőtörmelékek közül kivilágít a nagyobb csengetyü formájú harang. A templommal szemben vén hársfa teríti szét ágait s a szél játszva himbálgatja rajt öt akasztott ember holttestét. Ki tudja : ki és miért akasztotta fel őket ? Embert alig látni. A kihalt útcán csak itt ott suhan egy-egy ijedős alak, az is gyorsan, óvatosan megy s boldog, ha behuzódhatik üresen maradt istállójába. Ennivaló alig van. Vizet is nehezen találnak. A falu kútja kövekkel, gerendákkal van teleszórva, a korhadt kávára meg nagy tábla van szegezve : Vigyázat! Mérgezett viz! Két napot töltenek a hitvány faluban. Végre megmosakodhatnak s a ruháikat is rendbehozhatják. Mikor a hatalmas kondérok alatt pattogva kigyúl a fa s a jó gulyás illata orrcsiklandozva száll szerteszét, akkor innen is onnan is előbujnak az emberek. Alattomos, sunyi férfiak, gyűlölködő nézésű asszonyok, sápadt, ványadt gyerekek. Rongyos, piszkos mindannyi. Arcukról lerí a nyomor és a lelki durvaság. Ki tudja: mióta nem ettek meleg ételt. Nekik sohase szabad tüzet gyújtani, mert akinek a házából füst emelkedik ég felé, azt egyszerűen agyonlövik. Mikor két nap múlva a fa!u másik végén kivonulnak, akkor látják, hogy a községtáblára egy fatábla van kötözve : Kém-falva. Másnap a kapitány sorba állítja a legénységet. — Magyar fiaim 1 Megérkeztünk arra a helyre, ahova rendeltek minket. Holnap vagy holnapután alighanem belekerülünk a tűvonalba, akkor már nem lesz időnk a beszédre, hát most kötöm a lelketekre: úgy harcoljatok, mint magyar honvédekhez illik! Adjon erőt nektek a jó Isten és az a tudat, hogy hazánkért, királyunkért, családotokért harcoltok I Hát csak előre fiuk, mindig csak előre I Esti pihenőkor tábori levelezőlapokat imák a legények. János kettőt is megír, de mindegyiken csak egy* egy sor ált:
