Harangszó, 1915-1916
1915-10-10 / 13. szám
1915. október 10. HARANGSZÓ. 101. mikor ezer és ezer emberélet pusztul ell.. Gyű!.. Gyűl.. Nincs megállás I Előre!.. Előre! Este nyolckor pihenőt parancsolnak. Felállítják az őröket, a többiek meg behúzódnak a nagy erdőségbe. Hideg pára gőzölög föl a nyirkos talajból s az odvas fák között emberderék- nyira emelgeti fejét az erdei gaz, meg a szétfutó boroka. Bokáig süpped a bakkancs a lehullott fenyőtűvel vastagon párnázott földön s hideg viz- erecske szivárog a zöld moha bársonyos ág-karjai közül, amint az emberek egymás után végigtaposnak rajt. Földre zuhannak, mint az erdő ledöntött fái s már a következő pillanatban alusznak mindannyian. Az erdőszélen vékony szikrák pattannak, valamelyik posztos-katona tüzet csihol a kupakos pipájára. Szuszog az erdő. Hortyog az erdő. Csak négykor szól az ébresztő, nem ugyan trombita harsogással, hanem csak úgy vállon- rázogatással. Minél tovább húzódnak, annál lő- porfüstösebb a levegő. A hegytaréjon egymásra döntött szálfák ágaskodnak, a völgy mélyén rommá lőtt falvak húzódnak. A közbeeső majorház, mintha csak mesebeli szörnyeteg lenne, rémesen világít üres ablakszemeivel a sötét éjszakába. A ledőlt tetőgerendák, meg mennyezetfák után az ablakfákat is kipörköli a pusztító tűz. A szétrepülő cserepek durranva röpülnek szerteszét, izzó ú juk tüzes ívet rajzol a sötét éjszakába. A sok faanyag pattogásába valami borzalmas, vérfagylaló hangzűrzavar olvad bele. Kicsoda kiált a rettenetességek éjszakájába ? Micsoda sikoltja át a tűzbe temetkező völgy mélységét ? Mi hasítja ketté az erdő sűrűjét, mi száll magasabbra, mint a prédára leske lődő kőszáli sas és mi tölti be idegrázó jajgatással, átkozódó. őrjöngő kacagással a levegőeget ? Falka kutyát szorított az égő házba az emberi gonoszság, azok szűkölnek és vonítanak olyan rettenetesen ? Tehetetlen öregeket szegezett izzó ajtókhoz az embertelen ellenség, azok jajgatnak ? Vagy talán nincsen is zaj, talán mindenütt a halottak éjszakai csendessége uralkodik, csak alkonyi szellő suhan, csak néma tájdalom bujdokol a véres mezőkön s egy panaszos, gyönge ajkú gyermek sír meggyilkolt anyja holttesténél?... Harmadik, vagy negyedik reggel lassan leereszkedtek a hegyekről. Az erdőszélen félfedelü, kicsiny kalyiba húzódik a százados fák árnyékába, előtte előrehajló sudárfa hajladoz a vörös keresztes zászlóval. A kötözőállomás. Félórát időznek. A százados írásokat vesz át. A tisztek behúzódnak a pajtába, ott vizsgálgatják a lepedő formájú térképet. Azután két részre osztják a századot. Itt két felé válik útjuk, egyikük jobbra húzódik, másikuk balra. A tábori lelkész a legénység elé lép s rövid, lelkesítő beszédet mond. Néhány szó az egész, de azért olyan jól esik lelkűknek. — Ne féljetek I Az Isten velünk van 1 Harcoljatok, mint hősök, ha kell, haljatok meg, mint hősök I Isten legyen veletek I A viszontlátásra itt, vagy oda fenn 1 Éneklésre nincs idő, orgonabúgás helyett is ágyudörgés kiséri az imádságot. A százados az órájára néz: — még egy félóránk van tisztelendő úr. A lelkész egy csoportba állítja a saját hitfeleit. — Van-e valami kivánságtok? Akarjátok-e az úri szent vacsorát venni ? Azután imádságos könyveket, új szövetségeket oszt szét. — Vigyétek, fiaim, használjátok lelketek javára I Szabó János ott áll az első sorban, de az imádságos könyvet mindig csak tovább adja. A pap az utolsót nyújtja: de ez azután már a tied legyen, fiam 1 Megbecsüld 1 Szorgalmasan olvasd 1 Élet van benne 1. .. Szabó János keze megrándul. Szeme sarkából dacos harag villámlik, a szája is olyan kemény vonásura húzódik, mintha valami goromba szót akarna odavetni. De azután, — gondolt-e valamit, vagy pedig a lelkész kabátujjának hármas arany passzo- mántjára tévedt a tekintete, — elvette a könyvecskét, a lelkész észreveszi a huzódozást. — Mi az, talán már van könyved ? — Nincsen, de nekem nem... — Talán azt akarod mondani, hogy nincs rá szükséged ? Szabó János nem felel, csak áll némán. A lelkész arcán sötét felhő suhan át — Fiam, a halál kapujában áll, gondolj Istenre és térj meg. Szabó János zsebébe csúsztatja a kis könyvecskét. — Köszönöm tisztelendő úri Tíz lépést se mennek, odaszól az egyiknek: — nesze Ferkó, jó lesz neked 1 Hónapszám imádkozhatsz, meg kántálhatsz is belőle. — Hát neked, János?. .. — Nekem jó enélkül is 1 Nem köll I — Jó-e?... Tartsd meg, János, jobb lesz úgy... — Nem köll 1 Én enélkül is tudok beszélni a csillagokkal 1... Ha nem viszed, eldobom... A hegygerincen ritkásra vékonyodik az erdő. A csapat rajvonalba fejlődik s mint valami hosszú láncolat lassan nyomul fölfelé, a hegy kopára felé. Ahogy János visszapillant, a vörös keresztes pózna mellett meglátja a lelkészt. Kezét magasra emeli, talán búcsuzóra int, talán az imád- ságoskönyvet mutatja. Az is lehet. Eh 1 bolondság I Talán nem is ő volt 1 Talán nem is erre felé nézett. Talán csak a szemét árnyékolta be 1 De hátha mégse volt üres a keze?... Hátha mégis az imádságoskönyvet mutatta ?... Jobb oldal felé egy kissé megszűkíti az emberközt. — Te Ferkó 1... Hallod, Ferkó I... — Mi az, János ?.. . — Húz-e a bornyú?. .. — Húz bizony, hogy az Isten akárhova tenné 1... Öt percig csönd van. — Te Ferkó 1 — Mit akarsz János?... Szabó János arca megint elkomorul. — Mit is, mit is?... Ja, csak azt, hogy hogyan is hívják azt a bugris hornistot a második században ?... — Pödör Pistának. — Persze, hogy Pödör Pistának 1 Hát csak ezt I... Mikor megint hátrafordul, már eltűnt szeme elől a vörös keresztes kalyiba, meg a felemelt kezű pap. Üres volt a keze I Biztosan üres VOlt 1. . . (Folytatjuk.) Levelek a harcmezeiről. Tót faluba jött az irás a harcmezőről. Aki irta, tizennégy hónap óta járja a vértől harmatos mezőket s szolgálja királyát, vérével védi hazáját. Otthon tót szavakat fűz egymás mellé ajka, a harctérről meg magyar köszöntéssel üdvözli a lelkiatyját s a soraiból — mint életet fakasztó tavaszi napsugár — szerteárad a magyar föld szeretete, a magyar nemzethez tartozandóság tudata. Egy lélek ezrek közül. Egy levél ezrek közűi. Üdvözlet az táborból, 1915. IX. 16. Igen szépen tisztelem az losoncta- mási-i ág. hitv. ev. egyház lelki hivatalnok urakat és jó egészséget kívánok tiszta szívből mindnyájoknak és továbbá tudatom, hogy az hozzám küldött levelüket megkaptam, igen szépen köszönöm, hogy igy távolról sem feledkeztek el rólam. Örömmel fogadtam, hogy oly sok jót kívánnak, melyet én is maguknak tiszta szívből kívánok. írják önök, hogy L