Harangszó, 1914-1915

1915-12-27 / 11. szám

HARANGSZÓ.

1914. december 2?.

82t

gosultsága, van-e értelme s jelentősége ez angyal-ajkon felcsendülő szózatnak? Nem úgy tűnik-e fel a földet végig söprő világháború rombolásai és pusztításai közepette; mintha egyenes kigúnyolása, tagadása volna a karácsony napján született Megtartó életerejének ? S közvetve mintha csődjét jelentené a keresztyénségnek ? Lehet-e bégességről, a karácsonyi angyal által hirdetett békességről szólni akkor, midőn a szélrózsa minden irányában elkeseredett háborúk dúlnak? Olyan kérdések, melyek bizonyára sok szívben felmerültek a jelen viharos napokban s melyek különösen alkalom- és időszerűek most karácsony ünnepén.

E töprengő kérdésekre a feleletet keresve arra az eredményre jutunk, hogy csak a felszint néző, de a ke- resztyénség mélységeibe nem hatoló szem lát a karácsonyi béke és a most folyó világháború között egymást kizáró s cáfoló ellentétet. Holott nincs közöttük -lényegbeli ellentét. Csak látszólagos. Mert az a békesség, melyet Krisztus születésével a földnek, az emberiségnek hozott, nem külső, hanem belső, lelki béke. Hiszen lám az ő élete is csupa háborúság, küzdelem volt. Már csecsemő korában hadat üzen neki Heródes; később meg az írástudók és farizeusok támadják, ostromolják állandóan. És mégis küzdelemteljes életének végén midőn tanítványaitól búcsúzik, azt mondja nekik: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet.* Tehát ő minden küzdelmei között, annyi ellenségtől üldözietve is érezte s élvezte a békességet. Mert szívében hordta azt.

Nézzétek: ez a lelki béke az, melyet a karácsony hirdet, s amelynek mi is részesei lehetünk, habár az egész világ támadna is reánk. Sőt éppen most van különösen szükségünk erre a békére. Hogy míg „háború van künn a nagyvilágban“, lelkűnkben, ebben a kis világban, béke lakozzék.

Míg egy országot csak kívülről támad az ellenség, még fentarthatja magát, még van remény a diadalra. De ha a külháborúhoz belforrongás járul, okvetlenül vesznie, buknia kell. Hasonlókép míg csak a külvilágban dúl ellenünk a háború, még megállhatunk. De ha keblünkben is kitör s a lelki békesség és a belőle táplálkozó bizalom, megnyugvás, türelem helyét a kishitűség, csüggedés foglalja el: ügyünk elveszett.

Ez a körülmény adja meg karácsonyi ünnepünknek a jogosultságát !

és jelentőségét a mai világrázó események között is. Ezért kell kétszeres buzgósággal ünnepelnünk a mostani válságos napokban. Ahelyett hát, hogy a háború hatása alatt átadnánk magunkat a csüggedésnek, lemondásnak, nyissuk meg inkább fülünket és szívünket a lelket fölemelő s bátorító karácsonyi üdvözlet előtt: Békesség a földön I Békesség nevezetesen á szívekben!

KakukoN óra.

— Karácsonyi történet. —

Irta: Csite Károly.

Hantó Dániel volt tulajdonkép az igazi neve a dörgösi egyetlen cipészmesternek, de az atyafiak, megrögzött gúnyolódó természetük folytán, minden falubelinek adnak valami csúfnevet, amit az illetőnek holta napjáig megadással kell viselni. Nincs attól többé szabadulás, bármikép tiltakozzék is az illető nevének megváltoztatása ellen. Sőt, aki mennél jobban tiltakozik ellene, mint ahogy Hantó Dani is tiltakozott a Kukuk Dani elnevezés ellen, annál inkább hallja csúfnevét uton-utfélen felhang- zani s az igazi nevét el is felejtik teljesen.

Szegény Kukuk Dani bácsit (Isten bocsássa meg elszólásomat!) valóságos tajtékzó dühbe hozta a kukuk szó. Hej, pedig de sokszor kellett hallania, amint csak kitette lábát a házból! Szegény feje, nem tudta megtanulni, noha a felesége eleget oktatta rá, hogy a vásott, rossz gyermekeket nem veréssel, kergetéssel lehet a csúfolódásról leszoktatni, hanem csakis azzal, hogy nem hallja meg, nem veszi magára a csúfolódó szót.

Hanem azt az igazat meg kell Dani bácsinak adni, hogy annál jobban megtanulta mesterségét. Lám, karácsonyt megelőző reggelen, úgy két óra tájban, kezdte csak el a szomszédfalui bérlőék szép kisasszony- kája számára rendelt cipő varrását s már délutáni három órakor teljesen elkészült a csinos portékával.

A sikeres munka után azonnal ünneplőbe öltözött az öreg, útnak indult, az új remekelésével a háromnegyed óra járásnyira fekvő szomszéd faluba. Szinte megörült, amint kilépett az utcaajtón, hogy üres volt az utca teljes fölszegi része.

— No, most csak nem kell azt az átkozott csúfszót hallanom I — gondolta magában.

Alig baktatott azonban húsz lépésnyire, megszólalt egy suhanc Zsoldosék kerítése mellől I

— Találd ki, Jóska, hányszor szólt nyáron nekem a kukuk, mikor azt kérdeztem tőle, hogy meddig élek ?

— Tízszer: kukuk I kukuk I kukuk I. .. — felelte egy másik suhanc.

Mintha villám csapott volna le Dani bácsi háta mögött, hátra fordult szikrázó szemmel s a következő pillanatban repült mind a két fél új cipő (kukuk szárnyak nélkül) a su- hancok felé. Szerencsére frissen esett hó borította az utcát, máskülönben valószínű, hogy horzsolást szenvedett volna a szép leányzó lábacskájára készült új cipő a fagyos, göröngyös úton, amiért a kényes kisasszonyka és még kényesebb mamuskája nem fogadták volna el. De minthogy semmi baja nem történt a cipőnek, még szép dicséretben is részesült a májsz- ter úr:

— Szép, helyes cipőt csinált, Kukuk úr, — mondta elismeréssel, szörnyű vékony, selypítő hangon a nagyságos mama, mielőtt megvizsgálta alaposan leánya lábán a cipőt.

— Hantó Dániel az én tisztességes, becsületes nevem, azt a ragyogóját I

— Dörögte Dani bácsi, rángatózó ajakkal.

— De kérem, izé úr I illedelmesen viselkedjék az én úri hajlékomban I Én nem tehetek róla, hogy Kukuk úrnak hallottam mástól nevezni, — tiltakozott a nagyságos asszony az indulatos kifakadás ellen.

— Tessék a cipő árát kifizetni: tizenkét pengő az ára I Aztán kimegyek azonnal az úri házból, — mondta a májszter úr, magába fojtott indulattal.

—- No, csak ne ijedezzen, azonnal kifizetem, noha elég nagy árát szabta az ócska portékájának. Hisz még gummi-sarkot sem tett rá, pedig városon a cselédleányok is gummi- sarkos cipőben járnak I.. .

De, mégis, előbb váltatnom kell. Száz koronásom van.. . Nyugodt lehet, holnap okvetlen megküldöm,

— mondta a nagyságos asszony némi kis zavarral.

Dani bácsi indulatát ez a kifogás a fizetni nem akarásra és a cipő ócsárlása is, még jobban növelte.

— Tessék azt a százast ide adni, felváltom én I — mondta olyan határozott hangon, mintha a telt dohányzacskó helyett bankókkal fonott bugyelláris domborította volna zsebét.

— I—gen ? I... De hisz’ el is tévesztettem szavamat, ugyanis nem