Harangszó, 1914-1915

1915-11-29 / 7. szám

50.

közepette áll a harctéren, szembeállítva más népek jobb sorsra szánt fiaival.

Szerte a hazában pedig, de elleneink földjén is, kínzó bizonytalanság, aggodalom, nem egy helyen éhínség és betegség alakjában érezteti hatását a gyilkos küzdelem.

Megérdemeltük Uram. De még soha, mióta az emberiség eszmélni tűd, nem volt ilyen nehéz mi rajtunk a te sújtoló kezed nyomása.

Könyörülj hát rajtunk és a mi bűneinken. Vedd le rólunk a mi nagy keresztünket.

Nem kérjük mi tőled, hogy pusztítsd el azokat, akik velünk szemben állanak, — ha ezt tennénk, imánk nem volna Krisztusnak szelleméből való, aki arra tanított bennünket, hogy még ellenségeinket is szeressük — csak azt kérjük, hogy ne engedd porba dönteni az igaz ügyet.

S mivel mi ú^y érezzük, hogy a mi ügyünk az igaz ügy — hiszen nemzeti létünk, ezer eves hagyományaink és vallásunk forog kockán, hiszen, ha nem védekezünk, akkor elvakult ellenfeleink végig dúlják hazánkat, — azért arra kérünk: ne engedd, hogy elbukjunk a népek e nagy zűrzavarában, ne engedd, hogy fiaink karjai ellankadjanak a haza védelmében.

És őrizd meg azokat a harcosokat, akik a háború borzalmai közben megkomolyodott szívvel hozzád tekintenek fel, engedd, hogy viszontláthassák övéiket.

Tekints le kegyelmes szívvel azokra is, akik itihon aggódva várják a legkisebb híradást hadbatávozott szeretteikről.

De UramI mindazáltal ne úgy legyen, amint mi akarjuk, hanem amint te akarod.

Hiszen te tudod, hogy minek kell történnie. És ha talán azt végezte volna rólunk bölcsességed, amiről beszélni is borzalmas, amire gondolni is alig merünk... Uram! akkor is megnyugszunk a te akaratodon.

Csak arra kérünk, hogy akkor se hagyj el bennünket. Csak arra kérünk, hogy ha talán a mélységből kiállunk hozzád, emelj fel bennünket. Hegeszd be szívünk sebeit, add vissza önbizalmunkat, hitünket, hogy új életet kezdhessünk a romokon. Hozz mireánk jobb jövőt, hogy megújulva, újjászületve, minden erőnket a te országod építésére használhassuk.

Engedd Uram, hogy még a veszteségből is nyeresége legyen a mi lelkűnknek. A mi Urunkért, a Jézus Krisztusért kérünk. Amen.

HARANGOZÓ.

Lelkészek a harcmezön.

Érdekes írás fekszik előttünk. A pozsonyi theol. akad. ifjúsága elhatározta, hogy a hazát fenyegető nagy veszedelmek ostromában nemcsak segítő munkájával dolgozik hazájáért, hanem ifjú életét, erejét is feláldozza s harcmezőre viszi. Az akad. ifjúság kimondta tehát, hogy lemond arról a törvény által biztosított jogáról, mely felmenti a fegyverviselés kötelessége alól. Zászlót bont s a harcmezőre hívja pályatársait. A lelkesedés tüzében született meg a határozat s a honszerelem tiszta ereje vezette a lelkek elhatározását. Nem tudjuk: hova vezet ez a mozgalom, de szívből óhajtjuk: végezze el mindenki saját lelkiismeretével azt, vájjon hol és hogyan szolgálhatja leginkább és leg- eredményeseboen hazáját.

Az érdekes okmányt emlékeztetőül itt közöljük:

Kedves Pályatársak!

Ifsúságutik f. hó 6-án tartott gyűlésén egyhangú lelkesedéssel a következő határozatot mondotta ki: „A magyarhoni ág. hitv. ev. keresztyén egyet, egyház pozsonyi theol. akadémiájának Ifsúsaga tiszteletteljesen hozza a Nagyméltóságú M. kir. Honvédelmi Minister Úr Őkegyelmességének nagybecsű tudomására, hogy az 1912-i véderötörvény 29. §-ában biztosított hadmentességi kedvezménnyel a jelen nehéz viszonyokra való tekintettel élni nem kíván és magát összességében és egyenként bárminemű alkalmaztatásban a honvédelem rendelkezésére bocsátja.“

Kedves Barátaink 1 A nemes elhatározások, a tettek idejét éljük, amelyben minden kicsinyes szempontnak el kell törpülnie. Ellenségeinknek megszámlálhatatlan sokasága mint vészes fergeteg tör közös anyank, a magyar haza ellen. Vitéz katonáink, köztük apáink, testvéreink titáni hősiességgel állják a harcot. Csatáról csatára győzelmesen haladnak. De soraik fogynak, új erőt, új lelkesedést kell beiéjök öntenünk.

Szent meggyőződésünk, hogy a magyar theológus ifjúság, amelynek jövendő hivatása az erkölcsi eszmény s a kötelességeknek a legjobb képesség szerinti teljesítése és hirdetése, nem nézheti ölhetett kezekkel azt a harcot, amelyet az ö békés jövőjéért, az ö jövendő munkálkodásának biztosításáért is vívnak véreink!! Avagy fedezheijük-e törvényadta kiváltságunkat a bib ia szelíd, békess’ gre intő szavaival ? Krisztus Urunk korbáccsal tisztította meg a jeruzsálemi templomot, hát akkor mi gyakorló emberek tétlenül nézzük, mint tör szentélyünkre, édes magyar hazánkra kúfár lelkű ellenségünk ?

Barátaink 1 Ha száz meg ezer szentnek hitt kötelék tart is vissza attól, hogy fegyver után nyúljatok, szakítsátok ki mind egvtől egyig, ne legyen ma másnak lakozása ti bennetek, mint Istenteknek, hazátoknak. Itt az idő, bizonyítsuk be, hogy nem léleknélküli deklamáciok voltak márciusi szózataink, hogy az a dörgedelmes „Talpra magyar* nem betanult álpátosz

1914. november 29.

volt, hanem hazaszeretettől áthatott igaz szív dobogott a szavak, a hangok mögött.

Fiúk, a zászló kibontva... Alatta mi 77-en. Kicsiny csapat... Növekednünk kell. Számítunk reátok.

Hazafias üdvözlettel

A pozsonyi evangélikus theológusok.

Világi uram kapzsisága.

Elbeszélés. Irta: Novak Gynla.

Világi János gazd’ uram portáját mindenki ugyancsak megnézte, ha az útja a falun vezetett keresztül. Formás gangos ház volt, cserepes fedéllel. Három ablakkal bámult át a túlsó sorra a Szomorú Andrásék szegényes vityillójára, váltig töprengve rajta, hol fér el benne az a nyolc gyerek, meg az a tenger sok szegénység, ami mind a hámlott fedele alatt szorongott.

Bezzeg a Világi gazd’ uram háza majdhogy nem kúriává nőtte ki már magát. Nem is számítva a sok szép magtárt, kamrát, felszert, magában a házban is két szoba nyílt a pitvarból az utcára, egy meg az udvarra vigyázott. Többen is elfértek volna biz’ abban, de csak hármacskán ődöngöt- tek a három szobában. Mert Világi Jánosnak a szelidképü feleségén kívül még csak az egy Pista fia volt. Többet nem is adott neki a jó Isten, amit Világi uram szerint jól is cselekedett, mert így majd nem kell a fiúnak kivel osztoznia. Divatos beszéd ez, de a jó asszony mégsem helyeselte, mert csak mindig azt mondotta erre a férje urának:

— Mit ér majd, ha az se lesz sokkal elégültebb, mint kigyelmed, apju- kom I Lám, a Szomorú Andrásnak a nyolc gyerekhez neje sincs, mégse hallottam még soha panaszkodni. — Kend meg még sohase mondta, mióta egy kenyérből eszünk, hogy meg van elégedve azzal, amije van.

Hát az már igaz, hogy Világi János sohasem volt megelegedve semmivel. Tudja az ég, hogy van az, de a gazdagság egészen olyan, mint a részegség: aki egyszer a rabigájába került, sohase telik be vele. Aztán az is olyan különös, hogy a pénz is ott gyűlik halomra, ahol úgyis van. Olyan mint a szemét, amelyet a forgószél ott rak le, ahol anélkül is garmadában hever.

Most is ugyancsak nagy örökség vár Világi Jánosra. A szomszéd városban lakott egy öreg rokona. Gaz-