Harangszó, 1914-1915

1915-05-09 / 26. szám

202.

HARANGSZÖ.

1915. május 9.

nem ki és bejárt azokon a bányász, hogy napvilágra hozza a mélységek kincsét. A katonák százezrei, kik most lövőárkokban vagy irtózatos rohamokban osztják vagy kapják a hősi halált, akkor a munka eszközeit, pengő kaszát, kapát forgattak. Békesség volt, de csak abban az értelemben, mert nem volt háború. Az a béke csak külső békesség volt, csak a fegyverek csendje volt. Ám a lelkekben nem volt béke. Az államok, a népek élete, a túlhajtott fegyverkezés nagy benső forrongásra mutatott. Tanácskozásra összeült államférfiak szavaiból hiányzott az őszinteség. Egymást látogató uralkodók, koronásfők csókjában árulás foganzott meg. Gyülölségtől mámoros népek irigy, sóvárgó szemmel tekintettek idegen ország földjére, hogy a magukévá tegyék. S ha a nemzetközi helyzet ilyen vigasztalan képet tüntetett fel, maguknak az egyes országoknak benső élete sem volt békességes. Átkos idők szelleme kísértett ami hazánkban is, hogy pártokra szaggassa nemzetünket. A társadalmi élet minden látszólagos élénksége mellett is romlottság jeleit mutatta. Bűn mételyezte meg már a családokat is. Gúny tárgyát képezte a vallás és a vallásosság, kiveszett a lelkekből a hit. Kárhozatos igék támadták. .. Nincs Isten. ..

Ez volt, ilyen volt a háború előtti békés világ. De sokszor mondották az emberiség jövendőjéért, igaz békéjéért aggódó lelkek: ez már így tovább nem mehet! Azért most, egy már 9 hónapig tartó háború után, amely épen abból a rothadt békéből burjánzott ki, nem szabad kialakulni a szívekben egy olyan békevágynak, mely a háború előtti napoknak békességét szomjuhozza. Az egyptomi húsos fazekak szolgaságot jelentettek, a mostani háború előtti napok egy igen bűnös világra mutattak rá. Nekünk tehát nem az a békesség kell, amely épen korhadtságánál fogva erre a borzalmas háborúra vezetett, hanem az a békesség, mely minden téren, népek és államok, társadalmi osztályok és családok, emberek összeségének és egyeseknek életében megújulást jelent. Es ha a jelek nem csalnak, ha sok dologból, ami már a háború alatt is változást jelent, a vallásosság ujraébredéséből, a. haza- szeretet jelenségeiből, az egyeseknek a nagy idők követelte áldozatkészségéből szabad következtetést levonnunk, akkor remélhetjük azt, hogy az elkövetkező békesség megújulás,

| megjavulás is fog lenni. Csak az ilyen béke után való vágyódás jogosult, mert emberies is és hazafias is.

Elmélkedés a halál közelségéről a háborúban.

Irta: Hamar Gyula tanár, honvéd tizedes.

Harcmező, 1915. ápr. 15.

Amióta a világ világ, nem volt olyan ember, aki meg nem halt volna. így tehát minden bizonnyal igaz, hogy minden ember halandó, egy sincs maradandó. Az egyik meghal zsenge fiatalságában, a másik késő vénsé- gében, az egyik ilyen, a másik amolyan módon. A halál kérlelhetetlen, nem kiméi senkit, annyira nem, hogy a meghalás már a születés pillanatában kezdődik, azután „a halál árnyékának völgyében“ telik el a földi életünk, melyben a halál ott jár mögöttünk, mellettünk, körülöttünk, mint az árnyék. Valamint a sötétség és a világosság küzdelme öröktől fogva folyik, azonkép a halál és az élet is, e két nagy ellentét, öröktől fogva űzi egymást. Melyiké hát a győzelem ?

Ha nem volna Isten kegyelmébe hitünk, akkor igen sívár volna az életünk. Vagy tán arravaló az élet, hogy együnk, igyunk, vigadjunk ? De tudjuk, hogy az élet a kegyelmes Istennek adománya, ennélfogva meg kell azt becsülnünk, nemcsak ösz- tönszerüleg ragaszkodnunk ahhoz, hanem tökéletesítésén fáradoznunk, hogy olyan legyen életünk, mint a jó fa, mely jó gyümölcsöket terem; mert amely fa nem terem jó gyümölcsöket, kivágattatik és tűzre vettetik. Ha úgy élünk, hogy bármely pillanatban ér is utói a halál, mindig résen talál, akkor nem kell félnünk tőle.

A haláltól való félelem s rettegés különösen nagy a veszély pillanataiban. Vonatkozik ez a testi halálra. De az Isten képmására teremtett ember testében él a nemesebbik rész : a halhatatlan lélek, mely erőt ád a testnek a veszélyben is, vígasztal s bátorít, hősökké tesz bennünket s le- gyŐ7eti velünk a lehetetlennek látszót is. És mi nyújt erőt a léleknek ?

Az imádság és Isten igéje.

Sokszor, midőn a most dúló világháború rémes napjaiban, távol a békességes otthontól nem mögöttem, hanem magam előtt éreztem a halál- ‘ nak árnyékát s hallottam mérgesen

süvítő golyói nyomában halálra sebzett társak hörgését, láttam első segélynyújtásra siető szegény sebesültek kínját: pillanatnyilag úgy gondoltam, mintha megnövekedett volna a halálnak hatalma, mintha közelebb férkőzött volna az életemhez is. Azonban e sok megpróbáltatás, melyen mindeddig szerencsésen átestem, megértette velem az Istennek beszédét, mint ezelőtt még soha és vigaszért, segítségért kiáltó, Isten kegyelmére szomjuhozó lelkemet a harci zaj közepette is megerősítette az őszinte szívvel, feltétlen bizalommal, a megsegítő Istenhez felsóhajtott imádság. Olyankor igazán megéreztem és megértettem, hogy „az Úr az én pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom. . Az én lelkemet meg- vidámítja. .. Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy, a Te vessződ és botod vígasztalnak engemet.“ S elgondoltam, vájjon a harcmezőn küzdve, csakugyan közelebb járok-e a halál hatalmához ? Arra a végső következtetésre jutottam, hogy,: semmivel sem közelebb a halál a háborús veszedelemben sem, mint máskor; egyformán közel van hozzánk mindig is. Hát békességes '

időben, csendes séta alkalmával nem csaphatja-e agyon az embert az eresz alól hirtelen lezuhanó kő, mint ahogy ellenséges golyózáporban nem éri a harcost a golyó?! Nem történhetik-e meg ép oly könnyen, hogy békességes otthonunk egyik szobájából a másikba lépve, megbotlik a lábunk s halálos sérülést szenvedünk, mint ahogy az ellenséges csapatmozdulatok ellensúlyozása végett éjnek éjt- szakáján uttalan utakon járva, meg sem ütödik lábunk a kőbe ? 1

S eszembe jutott a régi mese, mely szerint a szárazföld lakója csudálkozva kérdezi a tengerjárót, vájjon nem fél-e, naponként a hajóra szállva, a vizbe- fulladás halálától ? Amire a tengerész ezt feleli: Hát te miért nem félsz attól, hogy esténként az ágyadba feküdve, ott ér utói a halál ?

Mindenesetre igaz, hogy háborúban, mint minden feltűnő veszély idején inkább irányul az ember figyelme a halál közelségére, mint máskor. De ily megpróbáltatások egyúttal inkább terelik az ember tekintetét fel a csillagok közé. „Az én lelkem figyelme- tesebben várja az Urat, hogy nem a vigyázok a reggelt.“ Onnan felülről, a megsegítő Isten tekint reánk akkor is, mikor az ő ostora rajtunk volna.

S az isteni kegyelembe vetett rendű-