Harangszó, 1914-1915

1915-05-09 / 26. szám

1915. május 9.

HARANGSZŐ.

203

letlen hit felfegyverzi lelkünket, vigasztalást, megnyugvást nyújt. Ekkor érezzük és értjük meg igazán, hogy „az Ő szárnyaival födöz be tégedet és az Ő szárnyai alatt lészen oltalmad... Ne félj az éjjeli rettegéstől és a nappali repülő rtyiltól, az éjt- szaka kegyetlenkedő dögtől és a délben pusztító döghaláltól.“ S mível a jó Isten a mi oltalmunk s erősségünk, ha benne bízunk: ez okáért „nem félünk, ha a föld megindulna is és ha szinte a hegyek a tenger közepébe bemerülnének is... A seregeknek Ura velünk vagyon,“ kitörli lelkünk- * bői a félelmet, hogy ne rettegjünk azoktól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg.

Nagypénteki és húsvéti üzenetet kaptam hazulról. Kicsiny prédikációs füzet. Itt ért engem ez üzenet a galicziai Kárpátoknak hóval fedett vadregényes bércei között, távol az édes otthontól ; itt hol sok ádáz ellenség dühe fordul ellenünk. „Erőnk magába mit sem ér. Mi csakhamar elesnénk; D 3 küzd velünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed : ki az ? Jézus Krisztus az Isten szent Fia, az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk.“ Olvasom az üzenetet: Igenis, ez a „megfeszített és feltámadott Krisztus a mi egyetlen |> reménységünk ! “ Olvasom az üzenetet, megérzem és megértem Krisztus keresztfája alatt, hogy a „Krisztus meghalt mindenekért, hogy akik élnek, ezután ne éljenek önmaguknak, hanem annak, aki őérettük meghalt és feltámadott' “ Olvasom az üzenetet s érzem: közelebb jutok ahoz, aki ezt mondta: „ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is, él, És valaki él és hiszen én bennem, nem hal meg soha. Hiszed-e ezt ?* Olvasom az üzenetet s lelkem csöndesen és mégis oly határozottan mondja: Hiszem.

Magyar szívesség.

Elbeszélés. Irta : Csite Károly.

Gergő bácsi elbotorkált minap ismét a városba, szappan,'só és egyéb házi szükségletek, valamint csizmatalp beszerzése végett.

Először is a Grünvald bőrkereskedésébe tért be hangos „adj’ Isten jónapot I“ köszöntéssel s parolázásra nyújtotta kezét.

— No, mi köll ? — kérdezte Grünvald úr gőgös hangon, nem fogadva el az eléje nyújtott becsületes kezet.

— Nem „Mikő“ a nevem, Görényvad úr, hanem Csiza Gergely. Azért jöttem, hogy örömében megajándékoz engem egy pár jó csizmatalppal, amiért ilyen fiatal, erős ember létére megszabadult a katonaságtól.

— Megajándékozom, csak fizessen le azonnal három koronát 1 — mondta a kereskedő ingerült hangon.

— Mi a huncut csoda ?! Hisz eddig egy koronát fizettem egy pár csizmatalpért! — szörnyüködött Gergő bácsi.

— Most egy pár csizmára való jó talpnak, jutányosán számítva, három korona az ára. Nagyon drága most a talpbőr, mert rengeteg sok kell a katonaságnak, — magyarázta a kövér Grünvald úr.

— Dejszen, a kukorítóját, a szegény katonáink bakkancsát papirtalp- pal látták el! Az enyémre és a többi magamfajta szegény ördögére pedig ezután semmi sem jut, — méltatlankodott Gergő.

S aztán hirtelen meglepő kérdéssel fordult a kereskedőhöz:

— Magyar ember kigyelmed, Görényvad úr?

— Ilyen bolondot ne kérdezzen tőlem! Különb magyar vagyok mindig kendnél! — fakadt ki indulattal a bőrkereskedő.

— Lássa Görényvad úr, lássa, az fáj nekem legjobban, hogy magyar ember húzza le az én öreg kódés lábaimról a csizmát! Járhatok ezután mezítláb! — mondta Csiza Gergő szomorú váddal.

A kereskedő pár pillanatig meglepetten nézett az atyafira s aztán elmosolyodott:

— Nohát, bácsi, ne mondja többé, hogy rossz magyar vagyok: kap tőlem egy pár csizmára való talpat ingyen !... Tessék, viselje sokáig jó egészséggel!

—- Áldja meg kigyelmedet érte a magyarok Istene! Élmondom jószívűségét mindenkinek, hadd tudják meg, hogy mily igaz szívű magyar ember a Görény vad úr! — hálálkodott Gergő bácsi.

— Dejszen, ne hiresztelje, öreg barátom, mert akkor még igen sokszor be kellene bizonyítanom, hogy jó magyar vagyok, — tiltakozott ellene Grünvald úr.

Csiza Gergő a bőrös boltból a legközelebb eső vegyeskereskedő üzletébe tért be, hol egyik kellemetlen meglepetésből a másikba esett. Megdrágult minden : a só, a gyufa s még a szappan is.

— Éj, ej, ej! ezt hát nem értem, hogy miért lett drágább a szappan ? I

Hisz azzal csak nem táplálják a harctéren vérző katonáinkat ?! — tört ki belőle itt is a nagy méltatlankodás. Annál inkább csóválta a galambősz fejét, mert a pénze előbb elfogyott, mintsem megvásárolhatta volna mindazt, amikre nézve utasítást kapott otthon az asszonytól, noha a csizmatalpat ingyen kapta.

Búsan, szomjasan baktatott aztán hazafelé a megvásárolt portékákkal, öreg fejét úgy lekonyította, hogy meg sem látta Bencze Jóska keresztfiát, a bot és mankó segítségével kopogó sebesült vitézt, pedig közvetlen mellette kopogott el.

— Hej, szegény, koldussá lett magyar katona!, az a te jutalmad elhullt forró piros véredért, óriási szenvedéseidért, hogy még a saját keresztapád sem akar meglátni ? — szólt utána szomorú sóhajjal a nyomorékká lett vitéz.

— Nini! te vagy az keresztfiam?!... Oh, oh, de csúffá tettek azok a kutya muszkák! — nyújtotta kérges kezét a vitéznek Gergő bácsi könnyes szemmel.

— Nem épen a muszkák, hanem a gyilkos srapneljuk tett oly nyomorékká, hogy mankós koldusként mehetek haza a falumba, — mondta Jóska, kezet fogva a keresztapjával.

— Hát biz’ szegény Jóska, te is lógósnak kaptad az apostolok lovához a kódésok csikaját, akárcsak én. De tán te még megszabadulsz tőle, ha teljesen meggyógyul a sebed. Én azonban már csak a Szent Mihály lovával cserélhetem fel, — mondta az öreg Gergő szokatlan bús hangon.

Alig kopogtak előre egy dobásnyira a városvégén, ismerős „gyi, te Bakteri“ rekedt kiáltás ütötte meg Csiza Gergő fülét. Bcdő Náci, a falu fuvarosa hajtott mellettük hazafelé az országúton.

— Ne te, ne, minő szerencse, hogy összehozott velünk a jó Isten, Náci testvér! Állítsd meg csak a lovaidat s légy oly jó, vigy el minket is haza! — kérte Gergő a puffadt képű, borvirágos atyafit.

— Egy korona fejenkint a taksa. Ha azt fizetik, urak lesznek: vitetik magukat, mint az uraságok. De ha nincs pénz, akkor kutyagolhatnak tovább. Drága a ló, drága a széna, de még a bor is! Nem kívánhatja tehát senki tőlem, hogy ingyen vigyem, — kiáltotta Bödő Náci a szekérről.

— Van lelked, öcsém, hogy az ily szegény, sebesült vitéz testvéredtől pénzt kérj, aki a hazáért és érted