Harangszó, 1914-1915

1915-04-18 / 23. szám

180.

HARANGSZÖ.

1915. április 18.

volt valamikor gyönyörű, most pedig már hervadt kóró. Ellenben megmutathatom ezeket a nagy kövér malacokat, melyeknek darabonkint csak öt korona az ára.

— Talán a kettőt akarja öt koronáért adni, de még a kettőért is sok annyi pénz, mikor olyan kicsik és soványak, mint a cinegék I — rikoltotta az előbbi, egészséges nyelvvel megáldott, termetes asszonyság.

— Igaza van húgom asszony: a kis karcsú darázsnak sok is volna pecsenyére egy cinege, — mondta Gergő ravasz mosollyal s visszahelyezte malacait a zsákba.

— Az asszonyok szidták az atyafit, mint a bokrot s a vezérkolompos asszonyság pedig azzal fenyegetődzött, hogy beperli becsületsértésért.

— Node nem sokáig tartott a Gergő mosdatása. Egy tenyeres-talpas, má- zsányi súlyú, kopott ruhás asszonyság megváltotta a szidalmaktól: magára vette a szoknyás társai haragját és szidalmát, oly képpen, hogy alku nélkül megvette az atyafitól mind a két malacot.

— No lássák, nem is az eladó falusi atyafiak, hanem az ilyen jött- ment városi népségek csinálják nekünk a drágaságot, akik még csak adót sem fizetnek! — folyt a malac- pecsenyére éhes asszonyokból a méltatlankodás, természetesen cifrázot- tabb szavakkal.

— Főleg akkor lett cifrább a beszédjük, mikor a malacot vásárló asszonyság messze a piac túlsó részén haladt Gergővel. Ugyanis negyven fillér foglalót kapott tőle az atyafi, azzal a kikötéssel, hogy vigye el a malacokat a lakására s otthon fizeti ki neki a teljes vételárt.

— Mit szól a nagy háborúhoz, kedves szomszéd ? — kezdte beszédét a szuszogva billegő asszonyság.

— Mit szólnék, édes szomszéd asszonyság! Legfeljebb azt mondhatom : adja Isten, hogy minél nagyobb győzelmet arathassunk az ellenségen, — felelte Gergő.

— Én meg csak arra kérem a jó Istent, kedves szomszéd uram, indítaná meg a király szívét, hogy szüntesse meg azonnal a háborút! Ne kellene az én gyönyörű fiam-magza- tomnak január tizenhatodikán bevonulni.

— Tyü, a kukorítóját 1 Olyan csoda szülött fia van, húgom asszonyságnak, hogy ő előbbre való az ország sorsánál ? 1 Kiváncsi vagyok rá, hogy milyen az Istenadta nenyuljhozzám királyfia ? 1 — csodálkozott Gergő

nem csekély gúnnyal.

— Bizony csodálkozni fog, amint meglátja lelkem fiamat, mert bejárhatja a fél országot, mégsem találja párját a világon. Az Isten csak különös jó kedvében teremt olyan szépséges magyar gyermeket, — áradozott tovább a jóltáplált asszonyság.

— Bárcsak láthatnám már 1 — mondta Gergő fejcsóválva. Nem csupán a kíváncsiságát fejezte ki ezzel, hanem leginkább azt, hogy megunta már az utána való baktatást. Öt utcát végig kopogtak már s akkor az asz- szonyság a városvégi cigányszer felé vette útját, ott is a legutolsó düledező viskóba vezette be vendégét:

— No, itthon vagyok végre édes szomszéd. Tessék egy szék: üljön le, míg kiviszem a malacokat a konyhába. Azért lakom ám a városon kívül, mert nem szeretem a városi rossz levegőt. Nem tesz az jót a mellemnek.

Gergő gyanúsan tekintett körül a szurtos, homályos szoöában, gondolta, legjobb lesz minél előbb búcsút mondani neki.

— Köszönöm a szíves kínálását húgom asszortyság, de sok dolgom van még a városban, azért csak szíveskedjék a pénzemet azonnal átadni, hogy elmehessek.

— Rögtön kifizetem, édes szomszéd, csak felkeltem a gyöngyöm fiamat, hogy szaladjon el a legközelebbi boltba pénzt váltani.

A duzzadt szájú, még duzzadtabb szemű, sötét néger képű gyöngy magzat nappali ruhájában feküdt az ágyon, a fal felé fordulva s hasztalan szólítgatta az édes anyja válogatott becéző szavakkal, mindaddig megsem mozdult, míg csak Gergő a botja végét az ágyra nem nyújtotta.

— No, mi az?! — ordított fel a fickó az utóbbi figyelmeztetésre s leugrott az ágyról. Úgy látszik, azért nem akarta a bal arcát megmutatni, mert szörnyű nagy kék daganat éktelenkedett rajta, melyet az elmúlt éjjel valamelyik lebujbán szerzett.

— Két malacot vettem szépséges tulipánom, ettől az érdemes atyafitól, de addig nem tudom az árát megfizetni, míg a százasunkat fel nem váltod. Szaladjál el vele a Nájfőd zsidóhoz fiacskám, siess aztán vissza, hogy kifizethessem ezt a becsületes szomszédot! — hadarta az asszony I fecsegő szájjal.

— No, jó, megyek. Hol van hát ' az a százas bankó ? — morogta a j világdísze, szörnyű fanyar ábrázattal, j

— Itt van ni, édes bimbóm, a szekrény sarkában, az imádságos

könyv első lapja közt. Nesze, szaladjál el vele 1

Csiza Gergő merően figyelte a bankó átadását, de mégsem láthatta meg, hogy milyen színe volt a százasnak, oly gyors mozdulattal csúsztatta az asszonyság a fia kezébe.

— Megbocsásson, jó szomszéd, hogy egy percre én is magára hagyom. Sok a dolgom, addig is teszek- veszek valamit, mig a fiam haza szalad az apró pénzzel, — fordult aztán a barátságos asszonyság Gergőhöz.

Az öreg atyafi mit tehetett mást, várt türelemmel, majdan pedig türelmetlenséggel a pénzére, mert bíz elmúlt tíz, majd száz perc is, de senki feléje sem nézett.

Ejnye, ez már mégsem járja, hogy ily sokáig várakoztatják a szegény embert! — boszankodott Gergő s kitekintett a konyhába, hol jó malac pecsenyeillat ütötte meg az orrát.

— No, mi lesz, húgom asszony I ? Pecsenyék lettek már a malacokból s az árukat még most sem látom 1 — szólt az atyafi méltatlankodva a tűzhely melegétől kivörösödött asz- szonyságra.

— Csak még egy kicsit legyen türelemmel, édes szomszéd uram. Bizonyosan nem tudta a Nájfőd zsidó fölváltani a százasunkat, miért a piaci kereskedésekbe ment a fiam váltatni. Mert, tetszik úgy is tudni, hogy most nagyon kapós az apró *pénz. Nem akarják a nagyobb pénzeket a boltosok fölváltani, — magyarázta az asszonyság az atyafinak.

Csiza Gergőt ez a magyarázat annyira-mennyire megnyugtatta, azonban előbb megsültek a malacok szép piros ropogósra, minthogy haza került volna a fölváltott százas.

— Tudja mit, galambom szomszéd ? Kóstolja meg a pecsenyét 1 Szívesen adom. Üljön asztalhoz: könnyebben esik a várakozás, — szólt mézédes hangon az asszony s erővel asztalhoz ültette Gergőt, tányérjára helyezett egy fertály malacot.

— Nincs párja a magyar szívességnek ! — mondta Gergő meghatot- tan s jóízűen falatozott a finom pecsenyéből. Ép az utolsó falatnál tartott, mikor egy kis szurtos cigány leányka sompolygott be az ajtón s azt énekelte selypítő hangon:

— Dóri néni 1 azt izeni a Zsiga, hogy elveszítette a pénzt az utcán s nem mer most haza jönni.

Dóri néni, a tenyeres-talpas asz- szonyság, majdnem hanyatt esett rémültében s aztán szörnyű jajveszé-