Harangszó, 1914-1915
1915-02-07 / 17. szám
1915. február 7. HARANGSZÓ. 131 De nincsen. Az oroszok tűzelték-e el vagy sohasem volt? — nem lehet tudni. Az ágy felett van az irattár. Legfeltűnőbb benne a mosdótál. Ez azért került oda, mert úgysem szokták használni. Ez volna egy tiszti lakás a háborúban. Nem egészséges, de legalább kényelmetlen. Bent csend van, méla csend. Kinn gyors menetelés tompa moraja hallatszik. Újoncok, felgyógyult sebesültek hosszú raja vonul el az ablak alatt. A hosszú gyaloglás kimerítette őket, de azért nóta fakad ajkukon s a szimpla ablakon behallatszik a jó kertaljai: „Ne sírj, pajtás, ne sírj 1 letelik az idői* Megbecsülhetlenek ezek a mi jókedvű bakáink. Budapestiek, veszprémiek, nagykanizsaiak, deésiek, vasiak, az ország különböző megyéiből valók, de valamennyi faj magyar, meghal, de meg nem adja magát. Módomban volt megfigyelni a monarchia többi nemzetségeit és elmondhatom: legértékesebb katonája a monarchiának a magyar. Hogy tűrnek el minden fáradtságot s milyen a fegyelem, azt csak az hiszi el, aki látja. Mint egyént, engem nagyon érint, hogy övéimtől oly messze kell lennem, mint embernek nagyon fáj, látni embertársaim szenvedését, halálhörgését, vére hullását, de mint magyarnak mindent megér a tanulság. Ezután az önfeláldozó haláltusa után csak szebb jövőnek kell jönnie, egy jobb kornak, „amely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán I “ Böjtös László tábori lelkész. K órházból. Irta: Isó Gizella. Arra kérsz kicsikém, hogy meséljek valami szépet ? No jó, ülj az ölembe, de ne várd, hogy mesét mondjak tündérkertről, aranyalma- fáról, aranyruhás tündérekről, csörgősapkás bohócokról, vagy táncoló medvékről. Ne várd ezt kicsikém, most nem tudok tündérmeséket mondani. Most nem tudok tündérekre gondolni. Gondolataim a szép tündérországból hamarosan kirepülnek, elrepülnek egy egészen más világba, elrepülnek a küzdő harcosok, szenvedő sebesültek, haldokló betegek közé. Mert lehet-e most egyáltalában víg dolgokra gondolni ? Szabad-e most örülnünk? Mikor hangosan felkacagunk, nem halljuk-e rá visszhangul a csatában megsebesült katonák halálhörgését, az özvegyek és árvák jajszavát ? Ezért ne várj most tőlem víg mesét kicsikém, hanem jöjj, én elvezetlek téged képzeletben azon szegény áldozatok közé, akik nehéz, súlyos sebekkel szenvednek itthon, elvezetlek kicsikém képzeletben a kórházba. * Éjjel jártam a kórházban, a sebesültek között. A csendes kórtermekben nyugodtan pihentek a sokat szenvedett sebesült vitézek. Két, három kórterembe is benyitottunk, sehol semmi baj, semmi nesz. A kis éjjeli mécs homályosan pislogott, bágyadt fényt vetve a sápadt arcú sebesültekre. Úgy el tudtam nézni a most nyugodtan pihenő katonákat. Milyen csendesen alusznak és milyen boldogok most, mikor alusznak 1 Égyik-másik nagyon nehéz sebbel fekszik itt. Ez, az ajtó mellett, ma éjjel fekszik utoljára két lábbal; holnap vágják le a jobblábát. A szomszédja már átesett rajta. Az ő takarója már csonka testet fed. Annak a másiknak a karját lőtte át egy ellenséges golyó; emitt meg egy bekötözött fejű honvéd fekszik. — Ennyi testi kín, testi fájdalom 1 Mentem tovább. Most olyan kórterembe értünk, ahol egy szegény sebesült nem tudott aludni. Már a fekvőhelyén meglátszott az álmatlanul töltött órák nyoma. Rendetlenül, szétszórva hevertek az ágynemű darabok és ő maga sápadtan ült. szinte megüvegesedett szemekkel bámult a sárga, pi-logó mécslángba. Mikor nyílik az ajtó, örömmel fordítja arra fejét, legalább az ápolónők látogatása egy időre elvonja gondolatát arról a helyről, ahova az mindig elkalandozik és ahova pedig olyan fájó gondolnia. Mert ennek a szegény szenvedőnek nem a testi kínja a legnagyobb. „öt kicsiny, éhező gyermekem, mi lesz veletek!“ — sóhajtja, — ez a lőtt seb a karomban nem éget, nem fáj úgy, mint ahogyan a lelke- met, a szívemet marcangolja a fájdalom, ha arra gondolok, hogy az az öt kis éhes száj hiába kér enni I Ha arra gondolok, hogy fütetlen, hideg szobában, jéghideg kacsóikat kulcsolják össze és vacogó ajakkal imádkoznak: „Add vissza jó Istenünk az édesapánkat 1* Óh, hogy sajog a szívem, ha rájuk gondolok!“ Vigasztaltuk a szegény kétségbeesettet, hogy majd a jó emberek gondoskodnak az éhező, fázó gyermekeiről és majd csak hazasegíti a jó Isten. De mialatt vigasztaltam, valami keserű érzés szállta meg szívemet. Elgondoltam, hogy hány ilyen család van, ahol éhező, didergő gyermekek imái szállnak fel az Isten trónjához, — az édesapáért. Most nem kenyeret, nem meleg szobát kérnek, hanem az édesapát kérik vissza. És vájjon nem hiaba száll-e az a sok ima fel az égbe ? Vájjon visszajön-e a várva-várt édesapa? Rögtön elszégyeltem magam ezért a kishitűségért. A másik ágyra néztem, ahol egy katona valami könyvet szorongatott a kezében. Mikor látta, hogy észrevettem, örömmel kezdett beszélni: „Bizony, jó az Isten 1 ezzel az imakönyvvel őrzött meg a haláltól I“ Néztem a könyvet, a felső táblája egészen át volt lyukasztva, a lapoknak vagy fele szintén lyukas, másik fele kidomborítva, míg az alsó táblája egészen ép, sértetlen. Egy puskagolyó akadt fenn benne. Egy életet mentett meg ez az imakönyv. Nem a vallásos lélek megjutalmazása volt-e ez ? Jó az Isten I E jutottunk a nehéz betegek szobájába. Tüdővészben szenvedő magyar, bosnyák, cseh katonák feküdtek sorban. „Te magyarszki, voda!“ — nyög egy szegény bosnyák“ a szomszédja felé, s mutat az üres pohárra, magyarázatul, hogy vizet akar; és a magyar katona készséggel hagyja ej Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasztási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb háztartási és gazdasági cikkek a HANGYA boltokban kaphatók. A HANGYA italai hamisítatlanok es kitűnő minőségűek. Amelyik községben fogyasztási szövetkezetei akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székházában.) 17 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövetkezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.
