Harangszó, 1914-1915
1915-02-07 / 17. szám
132 HARANGSZÓ. 1915. február 7. kényelmes fekhelyét, hogy a nálánál betegebbet kiszolgálja. És milyen elég jutalom az, mikor a bosnyák hálásan bólogat a fejével és hajtogatja: „Dobró voda, dobró magyarszki.“ Egy másik szenvedő, ki szintén nem tud magyarul, az ujjával mutogat, úgy érteti meg. hogy szeretné tudni, hány óra lehet. Mikor hármat mutatunk neki, sóhajtva nézett az ég felé, szegény arra gondolt, hogy milyen hosszú lesz még az idő reggelig! Pedig talán meg sem éri szegény a reggelt. Elvégeztük az éjjeli látogatást, én visszamentem szobámba. A szomorú idők súlya ólomként nehezedik lelkemre. Újra magam előtt látom az öt imádkozó gyermeket, előbb ötöt, azután kétszer, háromszor, százszor, nagyon, nagyon sokszor öt gyermeket, aggódó testvéreket, siró hitveseket. Azután magam előtt látom a csatatéren szenvedő sebesülteket, szinte hallom a puskák ropogását, ágyuk dübörgését. Látom féltett, forrón szeretett kedveseinket ott a harctéren ezer halálos veszély között — és szinte kétségbeesetten kiáltok fel: „Uram, tartsd meg őket, mert elvesznek r — Akkor hirtelen magam előtt látom az átlőtt imakönyvet, mely egy szívet mentett meg, azutan mintha hallanám áldott Megváltónk szelíd hangját: „Miért féltek kicsiny hitüek ? 1 “ Igen, nem szabad félnünk, teljes hittel, bizalommal kell imádkoznunk: „Ha lehetséges, múljék el tőlünk a keserű pohár, mindazáltal legyen, amint Te akarod!“ * Sírsz kicsikém ? Talán nem is való, hogy neked ilyen szomorú dolgokról beszélek. De erősítsd meg szívedet, imádkozz hittel, bizalommal te is, hogy a jó Isten védje meg küzdő katonáinkat, hozza vissza az édesapákat, testvéreket, hitveseket újra boldog családi körükbe. Földrengés után. Elhömpölygött a föld alatt A romlás, mint a könnyű gondolat, S Itáliában egy dús tartomány Romokba roskadt lángra gyulva, Ezerszám hever ott a hulla. Uram, kiből minden fakad És aki minden vagy magad, Látod, harcos sírt hányat ásnak Csatlósai a szervezett dúlásnak. Hallod a föld kínlódva jajdul Szaggatva, kit táplál, az emberfajtul: Óh hát a borzalomból nincs elég? Kezedből is, mondd, vészt kapunk-e Jaj annak, jaj, kit karod megver, [még? Mert te vagy minden fegyverek között A legerősebb büszke fegyver 1 Titkos erőkben küldted ránk a vészt. Szörnyű munkájuk porba rogyni készt; Óh ne emeld ránk sujtoló kezed, Hiszen te vagy, Ki a zivatart is megfékezed, S lábad a csillagok fejére hág, Pórázodon jár a föld és a nap, Pórázodon jár az egész világ! Ne nézd a vért, a tenger drága vért, Mely párásán gyilok nyomán szakad; Ne vonj kérdőre sajgó könnyekért, Mellyel temetik a halottakat; Ne kösd kévébe magzó bűneinket, Mint érdemeljük, ne tiporj le minket — Óh mert ha igaz Ítéletre kelnél, A föld méhébe csak egyet lehelnél, Hogy megrázkódnék lánggal égve. S lehányná hátáról az embert Szálló homokként a vak semmiségbe 1 Osgyán János. Vallási vitatkozásokról. Itta: Endretfy János. Nem azokról a komoly vallási vitatkozások ól akarunk szólam, mit hívők folytatnak hívőkkel hitük erősítésére, hanem hol hivő áll hitetlennel szemben. Mindennapi eset. A hivő a maga igazát védi s támadja ellenfele nézeteit — és fordítva; megegyezésre rendszerint nem jutnak, de nem is juthatnak, hisz mélységes űr, világok és világnézetek választják el őket lélekben egymástól s közeledés nélkül megértésről szó sincs. Mindkettő más fejlődésen ment keresztül, más levegőt szívott, más környezetben nőtt fel, más tapasztalatokat tett, következéskép lelkében másként je- gecesedett ki a világnézet, Istenről s emberről alkotott képzete. Első megjegyzésünk ezen vitatkozásokra, hogy nem valami kívánatosak különösen akkor, ha rövid idő áll a vitatkozók rendelkezésére. Ilyenkor, ha lehet, ajánlatos elkerülni a nézeteltérések megindulását. Minek ? Váctól—Budapestig a vonaton, vagy egy séta alkalmával, vagy egy látogatás alkalmával bajosan lehet „letárgyalni“ s „napirendre térni“ a vallás igazságai fölött. Ez meddő próbálkozás, melynek csak éretlen s fanyar izű gyümölcsei lehetnek. Többet ártunk vele a szent ügynek, mint használunk. Csak akkor érdemes vitába bocsátkozni, ha kilátás van huzamosabb elmélyedésekre s ős unté, komoly és mélyen járó eszmecserére. Máról-holnapra nem lehet az istentelent hívővé nemesíteni s a hívőt istentelenné alacsony ítani; a szellemi élet, éppetiúgy mint a természeti, ugrást nem ismer, csak fejlődést. Azok vagyunk, amivé fejlődtünk s a sírig mindig fejlődünk: előre vagy hátra, az mindegy, de fejlődünk. Madach, a nagy magyar bölcsész-költő még azt a merész állítást is meg merte kockáztatni, hogy „nem az idő halad, mi változunk.“ S ha ez így áll — aminthogy áll is — hogy sohasem vagyunk, hanem csak mindig leszünk: csodál- ható-e, hogy az ötletes s rövid ideig tartó vallási vitatkozásokat, mint olyanokat, melyek az ember lelkiéletében számottevő s mély barázdát nem hasítanak, minden körülmények között helytelenítjük ? Csak a céltudatos beszéd és élet, csak a célos út érdemes a megjárásra, céltalan úton csak a balgatag bolyong. Pál apostol sem tért meg egy szempillantás alatt, mint azt sokan gondolják. Hosszú fejlődés, nehéz küzdelmek, belső lelki harcok, átvirrasztott éjszakák előzték meg azt a damaszkuszi úton történt jelenetet, mikor az égi szózat hallatára arccal a porba esett s midőn fölkelt, már netn mint Saul hanem mint Pál kelt föl, azaz megtért az Úrhoz. A damaszkuszi jelenet csak utolsó felvonása volt annak az isteni színjátéknak, annak a borzalmasan szép tragédiának, melyben a főhős elbukik, Saul meghal, hogy Pál Iá nemesült alakjában az idő korlátáiból kilépve, az örökkévalóság, az Isten országa főhősévé magasztosu'jon. Ismerte ő Saul-korában is az Ürat — az ellenség ne ismerné ellenfelét ? — csakhogy nem urat akart látni benne, hanem láncos rabszolgát, megtaposott fetrengő legyőzöttet a győző lábainál — s lett ő szolga, lett „Pál, Jézus Krisztusnak szolgája." (Róm. 1. 1.) De nem aljánlatos a vallásos vitatkozásokba bocsátkozás azért sem, mert az ellenfél rendesen nem méltó ellenfél. Tisztelet a kivételnek. A hajón a pogányok közé utazó misszio- nárust rendesen olyanok támadják, kik a misszióról s a keresztyénség képző erejéről semmit sem tudnak; valamit hallottak a műveletlen népek