Harangszó, 1913-1914

1914-12-14 / 08. szám

58. HARANGSZÓ. 1913. december 14. kedett. Ha elgondoljuk, hogy valami­kor még a protestánsok voltak ha­zánkban többségben! Amilyen jó reménységgel örvendez­tette meg a XX. század a róm. katho- likusokat, olyan megdöbbentő köszön­téssel üdvözölt minket. A XVII. szá­zad „gyászos évtizede“ nem volt ránk nézve gyászosabb az utolsó három évtizednél. Akkor az üldözés hősöket nevelt, most a békesség árulókat te­nyészt, vagy egyáltalán nem szül senkiket. Akkor elvették templomain­kat, de épült helyettük templom a szívekben; most állnak még a temp­lomok, de fogy a nép az oltárok körül. Mintha csak igazuk volna ellensé­geinknek, akik végpusztulásunkat jó­solgatják. Mintha csak végelgyengü­lésben kellene a protestáns egyházak­nak kimulniok. Mert ez már nem csu­pán a férges gyümölcs hullása, hanem a törzs elerőtlenedése. Úgy látszik, minket már az ökölcsapások sem tud­nak öntudatra ébreszteni, mint a ha­lálos eszméletlenségbe esett beteget. Szerezze meg dr. Zimányi rövid, de nagyon tanulságus füzetét minnél több evang. ember és minden gyüle­kezet az iskolai könyvtár számára is. (Ára nincs kitüntetve, de nem lehet drága s a Luthertársaságnál kapható.) És ébredjünk végre valahára, mert különben míg azon gondolkodunk, hogyan készüljünk a reformáció négy­százados évfordulójára, az idő emlé­kül dicstelen sírkövet készítget szá­munkra, amelynek felirata örök vád­ként hirdeti: Megmérettél és könnyű­nek találtattál I Vadosía. Történelmi elbeszélés a magyar protestánsok üldözése korából (1751.) Irta: Szántó Róbert. I. A vadosfai templom keresztje meg­megcsillan a leáldozó nap sugaraiban, mintha még egyszer, utoljára dics­fénnyel akarná körülfonni a keresz- tyénség örök jelképét. Oly nyomott a hangulat. Alkonyi fáradtság nyomai szállanak le lassan, nehezen az egész falura, mintha valami ólomsúlyú téli köd nehezednék reá s széttéphetlen gyűrűkkel vonná körül a parányi, fehérre meszelt viskókat. Az egész képet a természet úgy látszik idősb Radó László és fia számára terem­tette, oly jól beleillenek a környezetbe. A nemesi kúria udvarán állanak s a hanyatló nap búcsúcsókjai szelíden simulnak bánatos arcredőik közé. A halványan ragyogó templomkereszt mintha szólani akarna hozzájuk. „Nézd atyám a keresztet, a ha­nyatló eszmét siratom benne. Végte­len fájdalom vesz erőt rajtam. Hát azért küzdöttek őseink századokon át a hitszabadságért, hogy annak diadaljelei most egyenként menjenek át jogbitorlók kezeibe ? Uram tekints le reánk, a te öröködbe pogányok ültének. Nem tudom tovább nézni e jajjokat. Jobbágyainkat nap-nap után hurcolják a legkülönfélébb ürügyek alatt Kapuvárra, Keresztúrra. A köz­ségek piacai nap-nap után hangosak a megkorbácsolt szegények jajkiáltásai­tól. S mindez azért, mert térdet nem hajtunk a régi hit előtt. És minden törvény és minden befolyás hasztalan. Ha tudnék, mért ver úgy az Isten minket, tán könnyebben viselnők e nyomort, de így a gyötrő kétségekbe kerget, hogy meddig is fog ez az átok rajtunk nyugodni. Messze vidé­keken mindenütt lefoglalták temploma­inkat. Egyedül Vadosfa dicséri még szabadon az Istent. Szerfölött bánt­hatja ez Kisfaludy Balázs uramat, mert addig járt a pozsonyi püspök nyakára, míg ki nem eszközölte, hogy meghalt felesége emlékére kápolnát emeltethessen Vadosfán... Vadosfán, amely legutolsó telkéig és legszegé­nyebb jobbágyáig a mi nemesi tulaj­donunk, amit évszázados jog és tör­vény nekünk biztosít a család magja- szakadtáig, amelynek utolsó lelke a nagy Luther eszméitől hévül. S a felszentelési ünnepségre az egész kör­nyék katholikus lakosságát megmoz­gatják és . pogány lamentációkkal, processiókkal fognak falunkon át a kápolnáig vonulni. Véres napokat látok magam előtt. Népünk nyugal­mát ez annyira fel fogja dúlni, hogy veszedelmes zavargásokra lehetünk elkészülve. De hiszen Kisfaludy uram­nak csak ez a célja. Okot keres arra, hogy rátörjön népünkre, amelynek boldogságát rég irigyli. Istenem, vaj’ ne volna igazami“ „Fiam, Szent István napja messze még, akkor készülnek az új kápolnát felszentelni, addigra tán sikerül fő- tisztelendő Fábry Gergelynek azt az átkot falunkról eltávolítani. Igaz, a népet már most is csak nagy nehev zen tudja fékentartani. Multkorában amikor a templomi oltárszenteket hoz­ták társzekereken, kicsiny híja, hogy a nép vasvillákkal, kapákkal ki nem kergette a szállítókat a faluból. Jobbá­gyaink jobban irtóznak ezektől a bál­ványoktól, mint amennyire régen a törökcsapástól féltek. Te a leáldozó keresztben a hanyatló eszmét siratod. Kétségbeejt a jelen szenvedése. Nem tudod-e, hogy a Krisztus keresztje akkor lett világeszmévé, amikor a Mestert ütötték rája? Nem érzed-e, hogy a szenvedések viharai megacé­loznak bennünket, hogy utolsó tem­plomunk rombadöntése nem jelent­heti egyúttal egyházunk bukását is? Krisztus egyháza akkor volt mindig legnagyobb, amikor legkisebbnek tar­tották. Bátorság fiaim 1 Nekem volna okom elcsüggedni, mert bajosan fo­gok már jobb időket megérni. De te előtted egy hosszú élet fekszik még, boldogabb jövő reményében veheted fel a küzdelmet elleneinkkel!“ E végszavak oly bizonytalanul, reszketegen tódultak az öreg ajkára, mintha maga sem akart volna nekik hitelt adni 1 Élete alkonyán annyi csa­pás érte már, hogy nem csoda, ha fiát nem tudja kellőkép megvigasz­talni. — Boldog jövőt nem keresek. Lel­kemnek zsenge ifjúkoromtól fogva egy ideálja volt. Vártam teljesedését. Epedve lestem az évek folyását, resz­kető örömmel gondoltam az áldásra, amely az agyongyötört nemzetre alá- száll, ha a reformáció eszméi át meg áthatják. Világosság, szabadság szel­lemi és anyagi téren, polgári jogok kiterjesztése a vért izzadó föld népére is, egyetértés vallási, politikai, nemzet- gazdasági téren... micsoda végtelen távlata az áldásoknak... s ime szinte romokban hever minden. Miért nem vagyok tárogató hivó szava, hogy őseinket a régmúló ködéből feltá­maszthatnám, hogy boszuló haragjuk­ban kíméletlenül agyonsújtsák az áruló népet ? Miért nem vagyok szélvihar, hogy zúgó szavammal beleordíthas­sam a nemzet ezreinek fülébe: „Tör­jetek magatoknak utat a középkor éjszakáján keresztül a világosság esz­méihez 1 Hogyha lángostor volnék“... — De édes fiam, hova ragadnak fék­telen indulataid, szinte képes volnál magaddal ragadni, ha öregedő ideg­húrjaimat fel tudnám hangolni. Az én lelkem zenéje mélabús, síri álmok után vágyó. Hiába toborzékolnak trombita­harsogásra bensőd vad paripái, el­fáradt csontjaim nem viszonozzák, összeesnek, mint hóhulláskor az el- vénhedő, korhadó fa zörgő ágai 1 “ Az ifjú zilált hajjal, fuldokló mellel állt, kereste apja tekintetét s szinte még egyszer halkat akart lehelni a hidegülő, vonásokba, de az öreg feje, talán a tekintetek 'súlya alatt lassan, fáradtan hullott alá a mellére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom