Harangszó, 1913-1914
1914-03-24 / 25. szám
196 haraNgsző. 1914. májüs 24. azt onnan kiküszöböljék 1 Minden magyar szülőnek joga van arra, hogy gyermekét valláserkölcsi oktatásban részesítse az az iskola, amelynek fenntartásához adójával hozzájárul. Sem az iskola, sem a gyermek, sem a nemzet nem lehet el vallás nélkül. A konfirmandus imakönyíe. Elbeszélés. Irta: Böjtös László. A sebes folyású Rába mentén, ott, ahol odvas fűzfák hajtják leirhatlan szomorúsággal a földig vessző-ágaikat s beszélnek a rég letűnt időkről az alattuk hűs árnyat kereső ifjú nemzedéknek, — élt fehérre meszelt kis házikójában egy öreg, őszbecsavaro- dott anyóka. Teste az évek nehéz súlya alatt előre hajlott, görnyedten járt, fejét folyton a földre szegezte, mintha mindig keresne valamit. Talán érezte, hogy nemsokára úgyis ez ad neki csendes pihenőt, ez lesz neki pihentető vánkosa. 86-szor látta a tavaszt. Tudott mesélni sok-sok virágfakadásról, de többet a herva- dásról s ilyenkor végtelen szomorúság vett rajta erőt, szemei megteltek könnyekkel, sírt keservesen. Én tudtam miért, ismertem történetét. Férjét már korábban elveszítette. Egyedül maradt vigasztaló őrangyalával viruló, kis leánykájával. Minden öröme, reménye, büszkesége e kis leányka volt. Ez űzte el a gondokat, amelyek sötét árnyként ott ültek az édesanya homlokán. Ez töltötte be a házat szeretetének melegével, ezért küzdeni, szenvedni, nélkülözni volt egyetlen vágya a szerető anyai szívnek. S az élet ezt is összetörte kegyetlen kezeivel. Ősz volt. Hullottak a fákról a levelek. Éjjel-nappal hullottak, úgyhogy a fák koronáján átvilágított a napsugár. S a levélhullás szomorú susogása úgy hangzott, mint valami panasz s a folytonosan hulló levelek könnyeknek látszottak, melyekkel a hatalmas, szomorú fák siratják a nyár halálát, a meleg szellők elmúlását. Sírt egy öreg fűz is a siető Rába partján, ez lett szemfedője az édes anya egyetlen reményének. Idehelyezték az emberek, akik a folyóból kivették, innét vitték meg a szomorú hírt a rosszat sejtő édes anyának, aki már el is indult jó szomszédjával a gyermek keresésére. Nem sokat kellett haladniok, amikor valami fehérség csillogott a fűben, az egyik szomorú fűzfa alatt. Ha nem sejtették volna, hogy micsoda, nem találták volna el. Úgy fehérlett, mint valami vászondarab. A fa lombjain áthatoló napsugár ott táncolt a tetem felett. Mikor közelebb értek, a kisérő megtudta különböztetni a törzset és az eltakart fejet, mely a víz felé volt fordítva s a kezeket, melyek úgy voltak szétterjesztve, mintha keresztre feszítették volna a gyermeket. De az anya any- nyira magánkívül volt, hogy nem is nézett a tőidre. S mikor egészen kö zel volt már, megpillantotta a holttestet, megállt, mintha a földbe gyökeredzett volna a lába, összecsapta a kezeit s sebzett vadként, vérfagyasztó kiáltásba tört ki. Azután odarohant a tetemhez s midőn megpillantotta az eltorzult vonásokat, arccal a földre borult és hosszantartó, szívtépő zokogást hallatott. Ott feküdt egymás mellett édesanya és leány, emez megdermedt tagokkal, élettelenül, amaz eszméletlenül a mérhetetlen fájdalomtól. Semmije sem volt, kis Katóján kívül s most ez is elveszett! Elsiratták, elhantolták. Üres lett a fészek, lakója elrepült belőle messze, szebb országba, ahol angyalok regélnek neki bűbájos meséket. S az anya hiába várja vissza madárkáját, messze-messze van az, nem jő vissza letörölni a búsongó édesanya könnyáztatta arcát. Pedig ez lett most napi foglalkozása, sírt keservesen, testileg-lelkileg szenvedett az egyedülléttől. Elviselhetlen volt számára az élet. De a jó Isten még az ily mély sebre is talált gyógyító balzsamot. A kis konfirmandus leány konfirmációi imakönyve volt a gyógyír az édesanya fájó sebére. E nélkül le kellett volna roskad- nia a nehéz fájdalom alatt. Amikor ezt felnyitotta s olvasta a sorokat, úgy érezte, hogy megelevenednek azok s nem érezte oly elhagyatottnak magát. Ezlett hű utitársa, leánya, mindene. S amint szaporodtak fején az ősz hajszálak, úgy sárgultak az imakönyv lapjai, együtt öregedtek, sárgultak anya és imakönyv. Most már foszlósnak indult mind a kettő, mindkettőt megviselte az idő vasfoga. Elmosódtak a betűk, fiatal szem nem tudná ki- betüzni a sorokat, de ő öreg, gyenge szemeivel is látja a vigasztadó betűket. Sokszor végig olvasta azokat. Ezekből tanulta meg, hogy az Isten nem kisért feljebb, mint elviselhetjük s hogy a benne s önmagunkban való bizodalom legjobb fegyver a megpróbáltatások között. Az evangélium azon részei, amelyek alázatosságra, egyszerűségre tanítanak, útjelzői lehetnek a helyes, célszerű életnek s aki ezen erényeknek birtokában van, az nagyobb testi és lelki erővel viseli el a balsorshozta szenvedést. De nem lehetünk mentőeszközök nélkül a szerencsétlenségben. A magunk s az Isten erejében való soha meg nem rendülő hit az egyedüli fegyverünk. Az élet nagy küzdelmében elhagy majd bennünket mindenki. Megtagadhatnak testvéreink, ellenünk fordulnak barátaink. A harcot a magunk erejére támaszkodva kell megvívnunk. Legyen ilyenkor mimellettünk is a jó Isten, hő imánkban tőle kérjünk kitartást s akkor feladatunk nem lesz nehéz. Amikor a nyomor és nélkülözés lesújt a porba s kétségbeesett szívvel tekintünk a jövőbe, nem látva vigasztaló sugárt, akkor lesz az élet reánk nézve igazán értékes, akkor mutathatjuk meg, hogy mik vagyunk s mit érünk ? Ha hűtlen lesz hozzánk a világ, maradjunk hívek magunkhoz. Övezzük fel magunkat hittel, bizalommal. Ki önbizalmát, hitét el nem vesztette, mindent megmenthet még ! Csak így mondhatjuk el pályánk végén Pál apostollal: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az örök élet hervadatlan koronája!“ Hogy gondolkodnak a hitetlen és az egyház iránt közömbös emberek napjainkban? Irta: Czipott Géza. 4. A bűnről. Hogy a hitetlen és az egyház iránt közömbös emberek az egyes elkövetett bűnök mérlegelésénél, sem magukkal, sem másokkal szemben nem túlszigoruak, azt hiszem ez nagyon is magától értetődő dolog. Az ilyen emberek háborgó lelkűket rendesen azzal szokták megvigasztalni: „ez egyszer nem számít.* Hogy egy emberi életben minden legkisebb lépés, szó, cselekedet mily nagy jelentőséggel bír, azt mindnyájan jól tudjuk. Aki az ő kis ujját egyszer oda engedte az ördögnek, el lehet rá készülve, hogy rövid időn belül elveszti az egész kezét. Egy arab monda szerint, mint a kéznek, úgy a bűnnek is 5 ujja van. Kettő, hogy befogja az ember szemét s így ne lásson, kettő, hogy befogja az ember fülét és így ne
