Harangszó, 1913-1914
1914-02-15 / 17. szám
132. Harangszó. 1914- február iö. kai, ne kívánjunk mindig nagyobb kéjeket, ne hódoljunk a fényűzésnek, a pompának, divatnak, a nagyzási hóbortnak. A keresztyén vallás mindezeket gonosz veszedelmes ellenségeknek nevezi. Aki ezeknek az idegen Isteneknek hódol, az nem keresztyén, az csak szájával vallja, hogy ismeri az Urat, de cselekedetével idegen Istent imád. Az előttünk álló évezredek példája világít. A szentírás feltárja előttünk emberi rendeltetésünket. Több Ízben Isten kinyilatkoztatta magát, ^megmondotta, mit akar velünk. Ő azt mondja: nem akarom a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Gondoljuk meg, mit jelent ez a sokat mondó isteni szó. Alkalmazzuk az egyénekre, családokra, nemzetekre. Kérdezzük : hova tűntek azok a vagyonos, gőgös, nagyralátó családok, kik meg nem tértek, kik hajoltak a sátán csábító szavaira ? Meg- alázódtak, eltűntek, elpusztultak. Ezek szomorú példája is arra int: olvasgassuk a szentírást gyakortább, igyekezzünk annak tanácsait követni és meglátjuk, hogy életünk helyzete megjavul. Gondolatunk ne irányuljon mindig a vagyon hajhászására, ne kérdezzük folytonosan: mit együnk, mit igyunk, hogyan ruházkodjunk, hanem keressük buzgón, hogy a megiratott isteni kinyilatkoztatás mire int és mit követel? Keressük, hogy hogyan tiszteljük az Urat, hogyan szolgáljunk neki, hogyan tartsuk be az ünnepeket. Ez legyen főgondunk 1 Ha a mai keresztyénséget a régivel összehasonlítjuk, úgy azt tapasztaljuk, hogy a mai kor a keresztyén hittel nagyon visszaél. De vájjon mivé lesz a világ, ha Istentől való eltérésében meg nem áll, ha szent törvényeihez nem ragaszkodik? Az újságok hírei a mindennapi bűntettek, a sok gyilkosság, sikkasztás, öngyilkosság szomorú hatását mutatják. Azért térjünk vissza az igazi hithez, az egyetlen Krisztushoz. Csak ez az egy út vezet az ember boldogságához és üdvösségéhez. A kis fenyöia. Andersen után: Pulay Vilma. Künn az erdőben élt egy kis fenyőfa. Nagyon jó helye volt, körülötte kisebb-nagyobb fák emelkedtek égfelé, mégsem volt megelégedve helyzetével. Fejlődni, növekedni akart, magas, sudaras fa szeretett volna lenni minden áron. A következő évben már nagyobb volt és annak igen örült. Ám még mindig elégedetlen volt nagyságával s türelmetlenül várta az időt, midőn ő is olyan nagy lesz, mint többi társai. Köröskörül virágok nyíltak, a madarak vidám dalokat énekeltek, de a kis fenyőfa ebből mit sem vett észre. Nemsokára jött a tél, mindent hó borított, kis nyulak szaladgáltak az erdőbe s a fenyőfa ágait rágcsálták. Ahl milyen fajdaltnas volt ez a kis fenyőfára nézve. A tél után a fácska ismét nagyobb lett egy arasszal. De jaj 1 minden ősszel favágók jöttek az erdőbe. Levágták a legszebb fenyőfákat s megfosztották őket ágaiktól. Azután szekérre rakták a kopasz törzseket s elszállították a városba. Mi lesz a fenyőfákkal ? Hova viszik őket? tűnődött a kis fácska és megkérdé a fecskéket s a gólyákat, tudnak-e valamit felőlük ? A fecskék nem tudtak semmi felvilágosítást adni, de a gólya kissé gondolkodott s így felelt: „Igen már tudom, a meleg országokból való visszautaztunkban találkoztunk hajókkal, melyeknek pompás sudár árbocaik voltak és azt hiszem, hogy azok levágott fenyőtörzsek voltak, mert fenyőfa illatot terjesztettek.“ Nemsokára ismét jött a tél. Karácsony táján sok kis fenyőfát vágtak ki az erdőben, de ezeket nem fosztották meg ágaiktól. A fenyőfának ismét nem volt nyugta addig, míg meg nem tudakolta, hova viszik őket. A verebek tudták s vidámam csiripelték neki: „A városban nemsokára nagy ünnep lesz, ott megvásároljak ezeket a fenyőfákat s tele aggatják őket mindenféle pompás holmivar. A kis fa ujjongott örömében és szeretett volna szintén egy olyan pompás karácsonyfa lenni. Kívánsága nemsokára teljesült. A legközelebbi karácsonyra ő volt az első, melyet levágtak. Azután többi társaival együtt kocsira rakták s vitték a messze nagy városba. Ott éppen karácsonyfa vásár volt. A kis fenyőfát egy előkelő úr vette meg s két szolgát küldött érte, akik a fácskát egy nagy emeletes háznak egyik pompás termébe vitték. Karácsony estéje volt. A fenyőfa ágait tele aggatták cukorkával, süteménnyel és 8 pró gyertyákkal, a legtetejébe pedig egy arany csillagot helyeztek. A terem nagy szárnyajtói kitárultak s egy nagy csapat iskolás j gyermek özönlött be rajta. A gyei meksereg igen vidám volt és nag örömmel ujjongott a karácsonyfa alat Mikor már mindenki megkapta ajár dékát, elcsendesedtek és egy őre nénike mesét mondott nekik. A ke rácsonyfa is örömmel hallgatta a szé elbeszélést és boldogan aludt el me lette. Álma nagyon szép volt, azt á modta, hogy ezentúl itt fog zöldek ebben a pompás teremben s milye büszke és boldog lesz, ha majd e jönnek az erdőből régi ismerősei, kis madarak s betekintve az ablako látni fogják, milyen jó dolga lett a egykori kis fenyőfának. Ámde szép álmára keserű valósá következett. Alighogy kissé hajnak dott, szolgák jöttek a terembe s karácsonyfát felvitték a padlásra. Mit jelentsen ez ? tűnődött a f magában, miért hoztak engemet ide Búsan lehorgasztotta ágait és gór dolkodott. Volt elég ideje hozz! mert senki sem háborgatta ott fen a sötét padlás-zugban. Nagy néha egerek jöttek-mente körülötte. Eleinte megcsodálták fenyőfát, de azután lassanként me§ barátkoztak vele. Megkérdezték, hor nét jött, miért van itt a padláson később már arra kérték, mesélje nekik valamit ? I A fa elmesélte az a mesét, melyet karácsony estéjé ha lott s a kis egerek álmélkodv hallgatták. Többszörönkint eljöttek még azu tán a fenyőfához s annak igen jf esett a fürge egerek bátorsága, ner érezte magát olyan elhagyatottnál De azért csak vágyódott egyre szabadulás után, mert olyan söté és hideg volt odafenn a szűk pad láson..Végre eljött a szabadulás napjf Hosszú idő után egy reggelen ke ember jött a padlásra s levitték fenyőfát az udvarra, hol verőfénye sen sütött a nap. Tavasz volt. A fák tele volta virággal, fű fa kizöldült ismét s ta vaszi virágok illata töltötte be a le vegőt. A fa érezte a friss tavasz levegőt s azt hitte, hogy ismét a erdőben van. „Most újból elültetnél gondolta magában, s tovább zöldé lek a pázsiton I Kiterjesztő ágait, d azok szárazak, hervadtak voltai Tűlevelük lehullott, csupán az a pa pircsillag maradt rajt épségben, mel karácsony estéjén fényárban tünde költ a fenyőfa csúcsán. S azutá körülnézett a virágpompán s a ta vaszi természeten, majd magára te kintett s azt óhajtotta, bárcsak ma
