Harangszó, 1913-1914
1914-02-01 / 15. szám
iití. vendég elővett a zsebéből 20 fillért s így szól a korcsmároshoz. „Itt van Uram a pénzem — az ebédért. „De hiszen ön 2 koronánál is többet tartozik“ — feleié a korcsmáros meg lepődve. — „Nem igaz, — feleié a vendég, -- én sohasem kértem két korona ára ebédet, hanem azt mondtam : adjon a pénzemért. Nekem minden pénzem húsz fillér volt, ha ön többet érőt adott, az az ön hibája. „Uram — mondá erre a korcsmáros — ön egy kitanult gazember s megérdemelné, hogy jól megbüntessem, de én nem teszem, hanem adok önnek 40 fillért, ne szóljon semmit, menjen át a szomszéd korcsmároshoz s szedje rá azt is /“ Ezt azért mondá a kocsmáros, mert szomszédjával csupa kenyéririgységből folytonos viszálykodásban élt. A ravasz vendég egyik kezében a 40 fillért, a másik kezében az ajtókilincset tartva, jó egészséget kívánva, így kiáltott vissza a korcsmárosnak : „Kegyelmed szomszédjánál azelőtt voltam már s éppen ö küldött ide azzal az utasítással, hogy önt szedjem rá.“ S ezzel elsietve, a becsapott korcsmáros így kiáltott fel nagy mérgesen: „Másnak akartam vermet ásni s magam estem bele.“ Rosszal akartam fizetni s nekem fizettek meg azzal. Többé nem örülök a más bánatán, mert most az én szomorúságomon nevet más. « Rosszul van annak dolga, aki mayának kincset takar, az Istenben pedig nem gazdag. Luk. 12. 20. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a szerencse és boldogság egy. Pedig ellenkezőleg: a szerencsés ember még nem boldog ember és viszont a boldog még nem szerencsés. Például akinek sok a testi java: az gazdag. A gazdag mindig szerencsés. Akinek a lelkiekből van bőven, az lelki szegény. A lelki szegény pedig mindig boldog. Lukács evangéliumának 16-ik részében említett gazdag szerencsés volt — mert jó gyomra, jó fogai voltak s aztán — vagyona is bőven vala. Ellenben a szegény Lázár szerencsétlen vala, de emellett boldognak érezte magát, mert jó lelkiismerete és Istennel való békessége azzá tette őt. A hatökrös gazda szerencsés lehet — de ritkán boldog. A hatgyermekes apa szerencsétlen, mert alig tud annyi kenyeret keresni, mellyel övéit táplálhatja, de ha reggel-este összegyűjtvén a családot, így imádkozik velük együtt: Jó Atyánk, te megadod Munkánk után kenyerünket, Mennyedből, ha jók leszünk Nem zársz te ki úgy-e minket? Add — szegények testiekben Gazdagodjunk lelkiekben. Félelmed lakjék velünk, Az szegje meg kenyerünk; mondom nektek, ez a család boldog. Bolond ember, ki mindig csak a szerencsét hajhássza s ebben akarja feltalálni boldogságát. Mert bár a szerencse és boldogság ha meg is fér szépen egymás mellett, hiszen Ábrahám gazdag is volt, kegyes is volt, de jól jegyezzük meg, hoj/y a míg a boldogságot felkeresi a szerencse, addig a szerencsét soha a boldogság. Mert ki a szerencse javai után bolondul, az a boldogság útjába áll konokul. Égy királynak volt egy udvari bolondja. A királynak ki rendkívül gazdag volt, valahányszor a mennyeikről esett szó — ez volt büszke szava- járása: „Kinek aranykulcsa van, minden ajtón betoppan,“ — „De a mennynek ajtaján, bizonyos, hogy ki- pottyan"... mondta erre az udvari bolond. Versnek rossz volt talán, — de hogy igaz vala, bizonyítja az, hogy a király többé sohasem idézte jelmondatát. ______ harangszó._________ A z örökség. Elbeszélés. Irta : Csite Károly. Hát persze, a jó rokonok olykorolykor ellátogatnak egymás portájára, mikoron, természetük szerint, jól kipanaszkodják magukat, még ha nincs is okuk a panaszra. Avagy egyiknek- másiknak pedig természetük szerint csupa dicsekvés minden szavuk, noha tán nem is volna ok a nagy dicsekvésre. De leginkább megvannak áldva rokoni látogatókkal a magtalan atyafiak, teszem föl, mint a gazdag Gogán Gyuriék is Dörgösön. Alig múlik olyan nap, hogy a jusra váró rokonok közül egy kis hizelkedés, avagy panasz végett valamelyik be ne köszöntene hozzájuk. Gogán Gyuri, mint jószivü rokon, szívesen fogadja mindegyiket, csak azt nem szereti, hogy a látogató, éppen nem keresztyéni sze- retetből, a távol levő rokonokat folyton gyalázza, természetesen azért, hogy azokat Gogán tagadja ki a jusból s az összes vagyonát ő rá, a gyalázkodóra hagyja. No lám, a Nyir Ferkóné mennyire 1914. február 1. rohan most is hozzá, füles kosárkát tartva a karján. — Hová siet komám asszony ?. — állítja meg a kedves Joóné komaasszonya, kidugva fejét az utcaajtón. — Gyuri bátyámhoz megyek, — mondja Nyirné szörnyen hadarva a szavakat. — Töpörtős pogácsát sütöttem, mondok viszek a bátyámnak is egy párat. Tudja, komámasszony, annyira szeret engem a bátyám, szinte megvárja, hogy mindennap benézzek hozzá. Persze én nem vagyok olyan, mint a többi rokona, akik csak halálát várják szegénynek. . . No, aztán beköszönt szörnyű nagy hízelgéssel Gogán Gyurihoz : — Jónapot kívánok, kedves, aranyos, galambom Gyuri bátyám. Mon- ! dók, benézek pár minutára, hogy mint van egyetlen lelkem, bátyám ? Osztég egy pár fáintos pogácsát hoztam, ha meg nem veti, szivem bátyám, a kínálásomat. — Hej Evica húgom, nagy az én örömem, soha sem voltam olyan boldog mint most, — szól Gogán gazda vidáman s úgy tesz, mimha meg sem hallotta volna a kedves hugocskája szíves kínálását. — Tu- I dód, szívem húgom, vásáron voltam tegnap s egy csodás jövendőmondó megjósolta planétámat s azt mondta, hogy megérem a száz esztendőt jó egézségben. Még az unakaöcséimet és húgaimat is valamennyit túl élem. J — Hej, bátyám, — szól Nyirné szörnyen elfanyalodva, — csalás az o'yan jóslás. Nem hiszek én benne. I — Dejszen, szép hugocskám, van valami a dologban, — veté ellen Gogán. — Annyit mondhatok, hogy ' hatvanöt éves létemre fiatalabbnak érzem magamat, mint ezelőtt harminc I évvel. Igaz, hogy nem is sajnálom magamtól a jót. Ha nem elég a jövedelmem, eladogatom lassankint a földjeimet. Futja belőle amig élek. Aztán az sem baj, ha mind is elfogy, mikor úgyis túlélem az összes rokonságot. Hát nincs igazam, Hugám ? — Izé, — sietnem kell az uram után a rétre, Isten vele, bátyám 1 — I szól az öreges menyecske összehu-, " zott szemöldökkel, hogy megszökhessen a felelet elől. — Hohó hugocskám, várj még egy pillanatig I — állítja meg a mosoly- I gós szemű öreg a kedves húgát. — Csak azt akarom megkérdezni, hogy mit is mondtál az imént ? — Nem is tudom... tán semmit! I — mondja Nyirné, kissé meghök- kenve.