Harangszó, 1913-1914

1914-01-25 / 14. szám

ioö. harangszó. 1914. január 25. nek. Elhagyása semmi nehézségbe nem ütközik. Lehet valamit szolgál­tatni azoknak a halottvivőknek, de feltétlenül másutt, pl. a vendéglőben ; a gyász és siralom hajlékában semmit, itt evésnek, ivásnak helye nincs ! Aki elkíséri azt a halottat a minden halan­dók utján, az kisérje el felebaráti kötelességből, szivének parancsára, a szeretet és részvét érzelmeivel és ne azért, hogy utána tórozhasson. Ne torral üljük meg a halottak emlékezetét, hanem szenteljük meg azt a kegyelet nemes érzelmeivel szi­vünkben. Ezt a kegyeletet pedig kül­sőleg mutassuk ki a temetők és sir- halmok gondozásával és azzal, hogy ne táncoljanak, ne vigadjanak egye­sek szeretteik elhantolása után 3—4 hétre! A torral együtt ez a bántó „kegyeletlenség“ is elhagyható. A nagy apostollal szólva, Afiai, nem kellene ezeknek így lenni 1 Min­deneket megpróbáljatok és ami jó, megtartsátok. Igenis tartsuk meg, ami jó, de ami rossz, ami káros, ami helytelen és illetlen, azt hagyjuk el. Ha őseink úgy szokták, azért nekünk nem muszáj hozzájuk esküdnünk, amikor világos elöltünk tarhatatlanságuk. Az első lépés igaz, hogy nehéz, de ha ezt megteszi valaki, a józanabb belátás melléje áll s könnyen megy a tisztogatás munkája; anyagi és er­kölcsi haszon, áldás jár nyomába. Nem darázsfészek ez, hogy hozzá­nyúlni nem lehetne; csak akarat, bátorság és szent elhatározás kell hozzá 1 Higyjük és reméljük, hogy az uj esztendő e tekintetben is hoz egyben másban ujulást s többünknek sziv- béli óhajtását boldog valósággá vál­toztatja. Hiszem és remélem, hogy a magyarósdi üdvös „gyülekezeti hatá­rozat“ nem marad árván, hanem ahhoz hasonló bonckés másutt (sőt még Magyarósdon is I) kioperál némely káros fekélyt a szokás hatalmas testéből 1 „Akiket én szeretek, megfeddem és megdorgálom.“ Elbeszélés. Irta : Issó Gizella. Meggörnyedt, magános alak ban­dukol a sivár, havas tájon. A kegyet­len, hideg szél mintha őt választotta volna szeszélyes játéka áldozatául, vadul állja útját, majdnem lehetet­lenné teszi előrehaladását. Pedig a nap már rég leszállt, percről-percre seté- tebb lesz a havas pusztaság. „Istenem, meddig sújt még büntető kezed" — sóhajt az agg férfi, fáradt tagjait nehezen vonszolva előre. Meg- megáll, majd körülnéz, hogy nem tévesztette-e el az útirányt. Gyenge szemeivel kutatva néz a szürkeségbe, falut, házakat szeretne látni, de bi­zony csak csüggedten néz újra maga elé — nincs semmi, amiben a látha­táron a szeme megakadna, csak a szürkeség, a mindig sűrűbb és seté- tebb szürkeség. Ilyen setét, hideg szürkeség ural­kodik a vándor lelkében is. Egy me­leg, világító valami után vágyódik, ami azt eloszlassa, amitől beteg lelke meggyógyul; ezért a gyógyító orvos­ságért törekszik most előre, s ez ép­pen olyan messze van tőle, mint az a cél, mit a havas tájon a szemei­vel keresett. Ha teste eléri a célt, ha végre megpihenhet, akkor ott bizo­nyosan lelke sebére is talál majd gyógyító írt. Igen, ő hiszi, hogy meg fognak neki bocsátani azok, akik el­len olyat sokat vétett. * Z.-i kis paróchia ablakából barát­ságos lámpafény világít ki a templom­térre. A fiatal lelkész az egyházfi kíséretében éppen most fordul be a kapun. Nehéz beteget gyóntatott a falu­ban, s most a szomorú funkció után vágyó szívvel siet szerető övéi barát­ságos, meleg körébe. De ott is nehe­zen várják ám már a család gondos, szerető fenntartóját. Ifjú neje, a kis fészek éltető lelke mát többször né­zett ki aggódva a hideg, fagyos útra, s mikor végre nyílt az ajtó, a belépő édesapát hangos örömmel ölelgették sorra. A lelkész kibontakozva meleg téli bundájából leült gyermekei közé, kik csakhamar térdére másztak s apró kis kezeikkel melengették édesatyjuk hi­degtől kipirult arcát, s a hideg pírja hamarosan átváltozott — boldogság pírjává. S az édesanya arcán is vissza­tükröződött ez a boldogság. Talán ő, aki csendesen nézte a többiek ragyogó arcát, — volt köztük a legboldogabb. Oh, ezért a boldogságért érdemes volt áldozatot hozni 1 Mi is volt az az áldozat ? Most a fiatal asszony lelki szemei előtt újra elvonul a múltak szomorú képe. Mikor néhány éve hire ment váro­sában, hogy ő, a gazdag, mindenki­től irigyelt Kőváry Irén, a nagy kat- holikus Kőváry család egyetlen lánya férjhez megy Z. falu egyszerű luthe­ránus papjához, azért elhagyja vallá­sát, sőt nem törődik azzal sem, hogy atyja minden vagyonából kitagadja, — az emberek megbotránkozva csó­válták fejüket s mondogatták egymás közt: „Nem lesz ennek jó vége.“ De csak meg volt az esküvő, s azóta nem hallották hírét a kitagadott lány­nak. Az öreg Kőváry hallani sem akart róla, minden összeköttetést megsza­kított vele, hiába kérte, hiába könyör- gött, a szíve nem lágyult meg lánya iránt, kinek legnagyobb bűne az volt, hogy gyűlölt lutheránus paphoz ment nőül. Mert lenne hát szegény, koldus, csak ne lutheránus — és még hozzá papi Ezek a gondolatok hirtelen elko- molyították a fiatal édesanya arcát; de mikor odament ő is és sorra csó­kolta szeretteit, megint csak arra a meg­győződésre jutott, hogy ezért a boldog­ságért érdemes volt áldozatot hozni. Csendes egyetértésben költötték el aztán az ízletes vacsorát; asztalsze­dés után a hat éves kis Laci nagy buzgósággal cipelte atyjához annak Íróasztaláról a vaskos bibliát. A lel­kész felnyitotta azt és olvasta: „Aki­ket én szeretek, megteddem és meg­dorgálom.“ (Jel. 3; 19.) A gyermekek áhítattal hallhatták atyjuk szavait, látszott az arcukon, hogy nem értik, pedig olyan nagyon szeretnék érteni. Most az édesapa átkarolta kis fi­ait és úgy magyarázta nékik a szent igék értelmét. Óh, most már aztán megértették ők is, hogy a jóságos Isten azért bünteti meg az embere­ket, azért sújtja nehéz csapásokkal, mert szereti őket, nem akarja, hogy rosszak, gonoszak maradjanak; ha nem szeretné, hagyná őket rosszak­nak, hogy majd a másvilágon bűn­hődjenek. De nem, az Isten szeret minket, azt akarja, hogy még ide­jében jó útra térjünk, ő nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy meg­térjen és éljen. Akik egyszeri bün­tetésre nem térnek meg, azokra még nagyobb, súlyosabb csapást mér — és mindezt azért, mert szereti őket. És ha már elég volt a büntetés, a jóságos Isten gyógyító balzsammal kötözi be a megtért bűnös sajgó sebeit, megvigasztalja, megáldja, — mert nagyon szereti őket. A gyermekek csillogó szemek­kel hallgatták atyjuk szavait, de a kis Laci lassankint mind közelebb és közelebb húzódott, s utoljára is ráhajtotta atyja vállára fejecskéjét, s egyenletes lelekzetvétele jelezte, hogy elaludt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom