Harangszó, 1912-1913
1913-02-16 / 17. szám
134 HARANGSZŐ. 1913 február 16. mi magunk is — nem engedi, hogy a régi nem helyes szokások megváltozzanak. Az idő változásához alkalmazkodik beszédben, ruházatban, kenyérkeresésben, de néhány elavult kényelmetlen cafrangot az ember a maga ruhájáról letenni nem mer. Régente 60—70 koronából csaptak lakodalmat és pedig nagyot, most pedig a középszerű lakodalomtartásnál is a régi összegnek majdnem tízszeresét siratja a lakodalmat tartó örömapa. Avval is mindenki tisztában van, hogy a még oly nagy lakodalom is boldogabbá, megelégedettebbé nem teszi az új otthont, vagyis hogy fényes lakodalom után is sokszor következik szomorú élet és hogy egyszerű, komoly esküvő után is éltek a földön sokan áldott életet. Sőt még azt is tudjuk, hogy aki azért tart fényes lakodalmat, hogy rokonai ismerősei megszólását elkerülje, az se éri el célját. Mindenkinek kedvére való lakodalmat tartani, mindenkinek kedvére való fényt kifejteni nem lehet. Ép azért a megszólások haragtartások, rokoni viszálvkodások gyakran a lakodalmi családi örömünnepen teremnek. Hát azt megemlítsük-e, hogy a komoly lélekhez, a keresztyén lélekhez mily kevéssé illik ez a hangos dáridó ? Hiszen, ha van nap az ember életében, amikor magába szállani, Istenének segítségét keresni kívánja, úgy bizonnyal életének ez a fontos forduló pontja az a nap. Erre a napra a zsoltárköltő szavának kell illeni: Ez az a nap, amit az Úr rendelt.. . Mai nap az ember inkább embertársai, mint Isten által akarja örömünneppé avattatni e napot. Mondhatnánk azt is, hogy az ember azt a napot épen, mivel olyan fontos életének folyamában, valami határkővel akarja megjelölni amelyet jó barátai megemlegessenek, amelyről évek múltán is beszélhetnek embertársai. Ezt a célt elismerésre méltónak kell tartanunk, ámde az oda vezető utat bölcsebben is, könnyebben is megválaszthatjuk. Mindenütt van gyülekezet, iskola, mindenütt vannak szegények, akik segítségre szorulnak. Tegyük azt a lakodalomra szánt összeget az ifjú pár nevére örök alapítványul, hogy annak kamatai az egybekelés napján osztassanak ki. íme így állítunk emléket, amelyért nem mosolyogják, tréfálják, hanem áldják a mi nevünket és egyúttal jót is cselekszünk. Ilyen emlékre bizonyosan kellemesebben gondolna vissza az ember őszülő fürtökkel is és ez az emlék nagyobb díszére válnék a késő fiáknak és unokáknak is. Szegények vagyunk, szegénységről panaszkodunk egyházunkban, hazánkban. Hát mért kell akkor épen itt a mi édes hazánkban évenként szerencsétlenség kényszere nélkül ablakunkon milliókat kidobnunk ? Évenként Magyarországon átlag 300 000 lakodalmat tartanak. Ha mindegyiknek költségét csak 100 koronára tesszük is, 30 milliót költünk el ezen a címen haszontalanul. Vájjon nem tudnánk ezeknek a millióknak a magunk körében helyet találni ? Nem tudnánk azokat egy kis bölcseséggel jobb helyre tenni ? A hitehagyott. Elbeszélés. Irta: Pálmai Lajos. (Folytatás.) Az eddigi békés falu nyugalma meg volt zavarva. Sajnos, hogy az emberek — többnyire sértett hiúságból — ily fontos ügyekben nem tudnak a többség előtt meghajolni, s a papválasztásokba is beleviszik a korteskedés rossz szokását. Két pártra szakadt a gyülekezet. A többség Varga Mihály köré csoportosulva a városi káplánt akarta papjának. Török János és néhány lekötelezettje a rádonyi leikész megválasztását erőltette. Ál- dástalan munkába kezdtek. A követválasztásban tanuk fogásokat mind elővették, hogy jelöltjük diadalt arasson. A sógorság, rokonság viszonyát arra használták, hogy egy-egy szavazót elhódítsanak az ellenpártból. A szegényebb sorsúakat megfélemlítették, a keresettől való megfosztással fenyegették, ha pártjukhoz nem szegődnek. Az ellenjelöltről mindenféle rossz híreket terjesztettek, hogy ke- vély, lenézi a dolmányos embert, hogy szereti a bort, sőt azt is ráfogták, hogy, uram bocsá’, pápista leányt akar elvenni. De mind e rossz akaratú híresztelés nem talált hitelre. Mikor aztán Török János látta, hogy pártja csak nem növekszik, még egy kísérletet tett. A saját kontójára szabad hitelt engedett a Jakab zsidónál mindazoknak, kik az ő pártjához tartoztak. A község józan gondolkodású tagjai meg botránkoztak ezen, de a sértett büszkeség annyira elvakította Török Jánost, hogy már a botránkozást okozó dolgoktól sem riadt vissza, csakhogy az ő hatalmát megmutassa. Persze néhány kortyándi eszem-iszom ember ott is akadt, kik szerették a potyát, s esténkint összegyűltek a korcsmába, s nagy. hangon éltették Török János uramat s itták a Jakab borát, mely szőlőt sohasem látott. Legnagyobb szájú volt a kortestanyán a részeges csizmadia mester, Rezes Máté, akinek a dologhoz semmi köze nem volt, de váltig lovalta Török Jánost: — Már ha én Török uramnak volnék, megmutatnám, hogy én va- gvok a legmódosabb gazda a faluban. Magának van a legtöbb szava, ne engedje a jussát. — Nem is engedem mester uram, s ha nem hajt szavamra a gyülekezet, olyant teszek, hogy megbánják azt keservesen. Végre eljött a választás napja. Az elnöklő esperes békére, egyetértésre intette a gyülekezetei s felhívta őket, hogy válasszanak egyhangúan, hogy a békesség meg ne zavartassák a lakosok ■ között. Most már körülbelül tudhatják a választás eredményét, tehát a kisebbség csatlakozzék a többséghez, s válasszák meg jövendőbeli lelkészüket egyhangú felkiáltással. Egyébiránt a választás szabad, ha kívánják, úgy a szavazást elrendeli. Minden szem Török János felé fordult, ki némi habozás után felkelt s komoran így szólt: — Mi szavazni akarunk I — A békés választás tehát meghiúsult s elkezdődött a szavazás, minek eredménye az lett, hogy megválasztották több mint száz szavazat- többséggel a városi fiatal segédlelkészt. Török János nagy bosszúsan kiment a templomból. Az újonnan választott lelkész beiktatása nagy ünnepélyességgel megtörtént. A szépen feldíszített templomot zsúfolásig megtöltötte a helybeli lakosság és a vidékről összesereglett nagyszámú közönség. Csak Török János és családja hiányzott. Mert sértett büszkeségből nemcsak maga kerülte a templomot, hanem családját is eltiltotta az Isten házától. Emberi hiúságból az emberekkel volt baja és az Istennel dacolt. Mikor a beharangozáskor megindult a nép az Isten házába, olyan furcsán érezte magát, mintha a lelkiismerete vádoló szavát hallotta volna. Máskor ő volt az első, aki aranyos szegélyű énekes könyvével megindult a templomba, kézen fogva kis gyermekeit, most meg nem találja helyét a házában. Olyan volt az, mint a halottas ház. Szelidlelkű felesége titokban leletörült egy könnycseppet szeméből,
