Harangszó, 1912-1913

1913-08-03 / 30. szám

1913. augusztus 3. HARANGSZÓ. 239. Sággal reájuk locsoltak, csak olybá vették a mohó lángok, mintha olajjal élesztgették volna őket. Jobban csak a még ép, de veszélyben forgó házak mentésére gondoltak hát, vizes pon­gyolákkal védve azokat. Egy-egy füsttől, koromtól fölismerhetetlenné vált férfi áll a veszélyben forgó ház tetők mindegyikén készen, hogy tüstént eloltson minden odareppenő szikrát. Folyton hangzott rekedt ki­áltása: «Vizet, vizet I“ s a rémülettől félig halálra vált asszonyok fejvesz­tett rohanással cipelték a vizet óriás dézsákban, kannákban, hogy kézhez adva a zür-zavarban újra eltűnjenek. „Segítség, segítség!“ sikoltott bele a vészharang éles szava a nagy ria­dalomban a Józsi kezétől rángatva, „segítsetek mert elveszünk!“ — s köröskörül a szomszédos falukban a készülődésre hivó trombitajelzés felelt. Rémületes a tűz akkor is, ha büszke palotasorok közt dühöng pusztítva, de legmegrendítőbb Isten csapása még akkor is, ha a nyomo­rult viskókat égeti porrá, melyeket — mint fecske a fészkét — sárból rakott magának a szegény ember, hogy kis családjának menedéke le­gyen s ahová össszegyűjtötte téli kenyerét melyet a nyár hevében ke­resett magának homloka verejtékével, két kérges tenyere nehéz munkájával. »Segítség! Segítség!“ Már száguldanak veszett futással a vásárról jövők, kiket a vészkongás útban talált és rohannak be házaikba, hogy menthessék, a mit még men­teni lehetne. Óriás batyut cipel egyik, nagy zsák gabona terhe alatt ros- kadoz a másik, amott egy asszony fejét vesztve üres lisztes ládát cipel, míg bennt veszni hagyja féltett ágy­neműjét. Józsi is abbahagyja már a kon- gatást s a Juliskáék vagyonkájának megmentéséhez lát, mert már azok házába is belekapott a tűz. Máskor oly ügyetlenül csetlő-botló lábaival, most fürgén, mint a mókus szaladgál föl s alá a létrán és sze­rencsésen sikerült letakarítania min­dent a padlásról, melynek már a teteje égett, a kenyereket, a lisztet, még az üres zsákokat s a ponyvát is. A szobából is kihordtak mindent, csak a nagy asztal maradt bent, ha be talál égni a tetőzet, az bizony odavész. Kimerültén lihegve támaszkodik Józsi egy fához, ép most cipelte ki az utolsó darabot a füzes alá, Rozá asszony s a gyerekek ott sírnak kö , rülötte. E pillanatban terem közöttük halálsápadtan Juliska, az ura elma­radt a kerecseni korcsmában, hogy ősi szokás szerint egy kis áldomást igyék a Zsömle új gazdájával a sike­rült vásár örömére, az nem is tud itthon a nagy veszedelemről. De ő neki nem volt nyugta, csak előre sietett, s teremtő jó Isten! mire ér­kezett! A házuk ég, azt mondják, már a padlás is beégett, de csakhogy ti megvagytok épen, kis magzataim! Itt vagytok-e csakugyan mind, Juliska, Évike, Pista, Bandi — irgalmas ég, — a Bandi nincs itt, hol van az a gyerek ?! Bandi volt a második fiú, szép, kékszemű kis fickó, az idén kisérték föl először iskolába. „Hová lehetett?“ rémüldözik az öreg asszony ,még ebben a percben is itt volt, mindig terelgettem őket. Bandi — kis szógám — hol vagy? „ Aligha el nem szökött az ábécés könyviért,“ szepeg Juliska, az asztal fiában volt, igen bánta, azt mondta, nem hagyja elégni a világért se.“ Az asszony egy pillanatig rémülten mered a kis leányra, aztán hirtelen sarkon fordul s fut vissza a falu felé sebesen, mintha szárnyai volnának, hogy kimentse kis fiát a halálos veszedelemből, vagy elpusztuljon vele együtt. Egy dobásnyira előtte lohol egy nagyfejü cingár alak, a szegény Józsi, ki már a kis leány legelső szavainál, hasonló szándéktól űzetve elindult. A Juliskáék házának teteje maga­san lobogva égett; körülötte' nyüzs- gött, zsibongott a sok nép, de a nagy füsttől, rettenetes hőségtől meg­közelíteni nem lehetett, e gomolygó füstfelleg oltalma alatt osonhatott be mégis a kis fiú észrevétlenül a házba. Utat törve magának a tömegen át, lerázva magáról a kezeket, melyek visszatartanák, Józsi mégis berohan az égő ház ajtaján, — ijedségtől, hőségtől elaléltan ott fekszik a kis fiú a szoba földjén, fölötte lassan hajlik alá egy égő gerenda. Nem a gyermeket, csak a Józsi nagy fejét érte, amint fölébe hajolt, hogy karjaiba emelje. Még ki tudta vonszolni végső erőfeszítéssel, az udvaron már vizes lepedőkbe burkol­tan, s folytonos víz-sugártól kísérve, elszánt férfiak jöttek elibük, s miköz­ben nagy robogással trombitaszóval jöttek méhraj módjára meglepve fecs­kendőiket a vidéki tűzoltók — a sebesültet s a gyermeket szép vi­gyázva biztos helyre, a kertek alá vitték. A fiúcska hamar magához tért, egy korsó víz az arcába borítva, elég volt neki. „Hol a könyvem?“ volt akkor is az első szava, pedig ott szorongatta görcsösen összemarkolt kis kezében. A Józsinak már sok mosdatás, élesztgetés kellett, mire életjelt adott magáról, de akkor is olyan fájdalmas nyögés volt ez, minőt a halálra seb­zett vad hallat. Ott feküdt szegény Józsi a száraz gyepen, a sok siró asszony, gyerek, kedveskedő szóval élesztgette, Juliska mellette térdepelve, hideg borogatást rakott homlokára, a megmentett gyer­mek az arcát csókolta, mely mind sze- lidebbre, mind nyugodtabbra vált. Már sikerült megfékezni a tüzet, — jó az Isten, még ha büntet is, amit egyik kezével elvesz, majd visz- szaadja gazdagon, csak higyj, remélj! Mikor engesztelve szétáradt a félig elpusztult falu fölött az estéli harang­szó, akkor szállt föl a Józsi árva lelke is teremtőjéhez, ki legcsekélyebb alkotását is meg tudja dicsőíteni, a szeretet magvát ültetvén belé. Ki merné azt állítani, hogy az utolsók legutolsója, a szegény Józsi hiába élt ?! Dr. Králik Lajos f. 1913. júl. 8-án hunyt el Pozsony­ban dr. Králik Lajos ügyvéd, ev. egyházunknak hű fia és nagylelkű jótevője. Mint budapesti ügyvéd, ko­rán lépett egyházunk szolgálatába. Először a budapesti német egyház presbytere, majd a magyar-német egyház és a főgimnázium felügyelője, míg később a bányakerület főjegyzője volt. Budapestről való elköltözése után mint a hontmegyei egyházi tör­vényszék bírája, végül Pozsonyban mint az ottani líceum iskolai tanácsá­nak tagja fejtett ki áldásos működést és két ízben az érettségi vizsgáló bi­zottság elnöke is volt. Nagyszámú adományai közül felemlítjük, hogy 4000 koronát adott a pozsonyi líce­umnak, 1000 koronát az ipolysági ev. templomnak, legújabban pedig 10.000 koronás alapítványt tett az aszódi ev. leánynevelő intézetnél. De egyébként is ő meg fenkölt lelkű neje minden alkalmat megragadtak, hogy segítsenek azokon, kiket mostohább sors ért, kivált azonban egyházunk intézményeit keresték fel fáradhatat­lan áldozatkészségükkel. Azonban még ebben a jótevésben, 1 áldozatkészségben és az egyház ér-

Next

/
Oldalképek
Tartalom