Harangszó, 1912-1913
1913-08-03 / 30. szám
240. HARANGSZÓ. 1913. augusztus 3. dekében folytatott sokoldalú tevékenységben sem merül ki Králik Lajos érdeme, hanem ami igaz értéket kölcsönöz életének és azt példaszerűvé teszi előttünk: nemes, hótiszta jelleme, ritka szivjósága. Beszterczebá- nyán, Budapesten és Pozsonyban tanult és a maga emberségéből, minden idegen támogatás nélkül küzdötte fel magát arra a polcra, melyet férfikorában elfoglalt. Nyílt, becsületes lelke sohasem kertelt, sohasem ku- nyerált, hanem, amit elért, fényes tehetségének, óriási szorgalmának köszönhette. Jogi munkái mindenha számot fognak tenni a magyar jogi irodalomban. Jellemző ránézve, hogy egyik feltűnést keltett dolgozatában a csődtörvény tökéletlenségei és azokból származó visszaélések ellen fordult, de javaslatait máig sem valósították meg. Fényes jogászi elme, eredeti fő, kitűnő ügyvéd volt, de nagy vagyonát mégis tisztességgel szerezte, nemtelen ügyet sohasem vállalt. Bátor lelkületének beszédes tanujele az a 2 munka, melyet Görgey Artur tábornok rehabilitálása érdekében irt. Senki sem védte (Görgey Istvánt kivéve) az újabb kor ezen legnagyobb magyar hadvezérét oly hévvel és eréllyel, mint ő, pedig olyankor tette, mikor a közvélemény még csak immel-ámmal fordult a helyesebb ítélet felé. Politikai meggyőződéséről is nyíltan szint vallott, akár tetszett a tömegnek, akár nem: nagy, erős, egységes munkás Magyarország lebegett a szeme előtt, azért semmitől sem fázott úgy, mint a meddő közjogi marakodásoktól. Ez az ő „Görgey Arturának“ és „Demosthenes“ c. drámájának is a vezérgondolata. Mégis ezen politikai álláspontja miatt nem juthatott az akadémiába, holott jogi munkáinak maradandó értékét mindenki elismerte. Nagy és alapos műveltségre tett szert. Kedves irói mégis Goethe és Arany voltak meg a klasszikus, kivált görög irók (Demosthenes), akikből nagyon szeretett idézni; zenei ideálja pedig Beethoven volt, kiről azt szerette mondani, hogy Jézus Krisztus meg a Beethoven zenéje emelik legmagasabbra az embert. Lelkiismeretes kötelességtudása és becsületes nyíltságán kívül nem kevésbbé szép jellemvonása : szerénysége. Sohasem kereste a vezérlő helyet, nem járt utána semmiféle kitüntetésnek, a saját maga tevékenységét, irodalmi műveit kevésre becsülte. Legszebb jellemvonása azonban mégis szivének páratlan jósága. Lelke 1 tele volt tiszta, önzetlen szeretettel, a szeretésnek pedig szeretet a jutalma. Akik közelebbről megismerhették, akik ennek a nemes léleknek mélyeibe tekinthettek, a legőszintébb ragaszkodással viseltettek hozzá. Tiszta lelkiismerete, a becsületes munka tudatából folyó belső nyugalma, nemes világnézete tette széppé életét hozzá méltó neje oldalán, akit gyöngéd, mélységes szeretettel szeretett. Betegsége sem törte meg, férfias megadással viselte szenvedését és vigaszt talált környezete ragaszkodásában. Halála széles körökben mély részvétet keltett és igen sokan siettek a kegyelet adóját ravatala mellett leróni. Azok pedig, akik személyesen ismertük, az áldott és jó férfiú emlékét soha el nem múló szeretettel őrizzük szivünkben, mert ha valakire, ő reá illenek az írás eme szavai: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.“ Dr. Sz. Ö. Az Úr a szívet vizsgálja. Az emberektől messze-messze, erdők sűrűjében — élt egynéhány élemedettkorú barát. Igen boldog volt valamennyi és pedig nemcsak azért, mert egymást szerették, hanem főleg azért, mert Istent tiszta szívből szerették s csak ő neki kívántak szolgálni. Egy bánatuk mégis volt. Mindannyian érzéketlenek voltak a zene és hang iránt. Nem volt egyiküknek sem szép, kellemes, össz- hangzatos hangja. Szomorkodtak is ezen sokszor, mert ha már Istent oly nagyon szerették, egyúttal szerettek volna szépen csengő hálaimákat is zengedezni dicsőítésére. Buzgólkodtak, fáradoztak is mindenképen, hogy ezt elérjék. Mindhiába! Midőn reggelenként szürke kis kápolnájukban énekeltek, rikácsoló hangjuktól ijedten rebbent fel s szállt tova minden dalos madár. És mégis, egyiknek sem jutott eszébe, hogy felhagyjon énekével. Az az egyszerű, öreg barátsereg szentül meg volt győződve arról, hogy tökéletlen énekükkel is Istent dicsőítik. Ezért nem is fájt a szívük, ha a kis éneklő sereg csevegve, csicseregve a sűrűbe menekült. Elközelgett karácsony ünnepe. Hálás szeretettel gondoltak a barátok Istenre, ki egyszülött fiát küldé a • földre Megváltóul. Óh mily örömmel áldozták volna fel mindenüket ennek a jóságos Istennek, de nem volt egyebük, mint ajkuknak áldozata. S ez áldozat is oly szegényes, oly hiányos 1 Karácsony előtti estén valaki megkopogtatja ajtójukat. „Szabad“ ! — mondják a barátok s belép egy fiatal, erőteljes testvér. Eltévedt az erdőben s szállást kér egy éjszakára. A barátok örvendeztek jöttén és szívesen fogadták. A vendég szép szál legény volt, hangja pedig elbájoló, mint a mennyei angyaloké. Ennek elpanaszolták bánatukat. Elmondták, hogy szeretnék Istent méltóan dicsőíteni, de énekük esetlen; s kérték, maradjon nálunk mindvégig. Az idegen teljesítvén óhajukat, a karácsonyi misézést is átvette. Szótlanul ültek mindnyájan a kápolnában s lelkükön átrezgett a tehetséges ifjú hangja, amint az a jól ismert himnusokat és zsoltárakat énekelte. Szokatlan öröm uralta őket; íme az egyszer bizonnyal tetszhetnek Istennek e gyönyörű dicsénekek. Még az erdő madarai is visszatértek, hogy hallják az elbűvölő hangokat. De alighogy véget ért az isten- tisztelet, a barátok félrevonultak, — hirtelen egy angyal jelenik meg az oltár előtt. Meghatottan borúinak le térdre a barátok, az angyal pedig szomorú tekintettel néz le reájuk. „Mi az oka annak, hogy épen e szent estén, karácsony éjszakáján nem szárnyal fel az egekbe csodaszép éneketek ? Az ég Ura küldött hozzátok ezen kérdéssel“ — szólott az angyal. Az öreg barátok csodálkozva néztek össze. Végre aztán elmondották, hogy mit éreztek, amikor az idegen barát megígérte nekik, hogy náluk marad. Az angyal mosolygott a barátok ijedtségén s így beszélt: „Valahányszor hangok emelkedtek fel e szürke kis kápolnából, mindannyiszor gyönyörű összhangba olvadtak össze fenn az égben Isten színe előtt. Igen, mert tiszta szeretetböl zengtétek az Úr dicsőségét. Ma este azonban egyetlen-egy hang sem jutott át a mennyek kapuján. Az éneklő nem Istennek énekelt, hanem önmagának. Énekelt, hogy gyönyörködjek a saját hangjában. A mi istenünk a szürke, kis erdei kápolnából várja a szokott dicséneket I “ E szavakat mondta és eltűnt. Csendben hálával telt szívvel gyűltek össze megint, énekre zendítettek s a csúnya hangokat vitte, vitte az esti szél föl a magasságos égbe, ahol is felséges összhangba olvadt Isten dicsőítésére.