Harangszó, 1912-1913

1913-08-03 / 30. szám

238.

HARANGSZÓ.

1913. augusztus 3.

olyan az egész életünk, mint a néma erdő, amelyikből elköltöztek az éneklő madarak: szomorú, leverő csendesség borúi az egész erdőre; szinte fázunk, félünk ettől a hangulatlan élettől.

Az életben csak egy igazi kincs, boldogság van, s ez az élet maga. Minden egyéb, amit az élet nyújt, csak rojt, fodor, ránc rajta. Minden gyermek egy kincs, mely nemcsak lelki gyönyörűséget, boldogságot jelent, hanem élő, még ki nem merített mélységét, bőségét a gazdagságnak, egy olyan tőkét képvisel, mely százszorosán növelheti azt az anyagi kincset is, mellyel a szülők birnak. S mégis mit látunk gyakran ? Fiatal anyák igyekeznek — idő előtt — szabadulni méhmagzatuktól. Eldobják maguktól azt a kincset, mely bearanyozhatja öregkorukat; megfosztják magukat attól, hogy vidám, hangos gyermekmuzsika édes otthonná fejlessze kis szobájukat.

Ahol csak egy gyermek van, ott valójában egy sincs. Az ilyen házaspár örökös rettegésben él; olyan a helyzete, mintha összes vagyona egyetlenegy, szélviharnak kitett bankóban volna elhelyezve. Lehet ez a bankó akármilyen értékes is, ha nem tartják zár alatt, épúgy felkapja, széjjeltépi a vihar, mintha közönséges értéktelen papiros lenne. Ellenben, ahol több gyermek van, a vihar nem tudja egy könnyen tönkretenni a családi vagyont; ha le is tör a család fájáról egy ágat, azért még marad gyermek, még nem vész oda a család minden értéke, boldogsága.

Azt látjuk, hogy az egyke rendszer — eltekintve egyes vidékektől, hol öntudatlan nép — betegség, vagy kuruzslók büntetés alá eső vétke — inkább a vagyonosabb polgári és úri famíliákban otthonos. Szegény, földhöz ragadt embernek a gyermekek képezik boldogságát. A gyermekek itt megvannak, számuk nő, de kevés marad éléiben, keveset tud felnevelni közülök, mert a fertőző gyermekbetegségek letarolt mezőket csinálnak a gazdag vetésből is. Hogyan lehessen gyermekeket nevelni ott, ahol a szülők pálinkás kenyérrel gyógyítják, táplálják a csemetéket?

Nézzük meg lakásukat — télen! Van-e üdítő levegő a szobában ? Mennyit tesznek ki az emberi testből kiválasztott mérgező anyagok ? Ezek az anyagok, sejtmérgek, felbontják a vérsejteket s mint lassanölő mérgek gátat vetnek a szaporodásnak,

Az egygyermekrendszert vagy a gyermektelenséget sok helyen nem az emberek okozzák, hanem a nyomor, a szegénység. Nagyhatalmi hóbortból fegyverben áll egy egész ország, de a nép piszokban él, betegségek szomorítják. — Kifelé fényes fegyveres uniformisok hirdetik, mire költi az ország jövedelmét, hitelét, de országot erősítő belpolitikai tevékenységre se pénz, se idő, se figyelem ... Végre is mi lesz a díszes tető sorsa, ha pilléreit a szú meg- őrli .. .?

Aki a természetes szaporaság számbeli kifejezőjét állandósítani, növelni akarja, annak azzal a forrással kell foglalkoznia, melyből a kifejező szám ered: annak el kell tüntetnie az embert pusztító levegőjű műhelyeket, a zsúfolt iskolákat, a szűk lakásokat; javítania kell a nép táplálkozási viszonyait, olcsóbbá tenni a munka forrását, alkotó, jó tápláló anyagot kell biztosítani s ki kell irtani az embereket gyöngítő szeszes italokat, különösen a pálinkát. Meg kell könnyíteni az életet, egymást segítve kell haladnunk a kenyérkereset verejtékes utain. Ehhez azonban más levegő, más kor, műveltebb, tartalmasabb, vallásosabb lélek szükséges.

Szegény Józsi.

Elbeszélés. Irta : Farkasné Kenessey Gizella.

(Folyt, és vége.)

Őszi vásár volt Kerecsenben, a mi ugyan jó pár óra járás Vezekénytől, mégis alig maradt otthon épkézláb halandó, mert a szegény ember ilyenkor jó pénzért adhat túl ott zöldség- jén, káposztáján, a jószágnak is becsületes ára van, téli gúnyát, lábbelit meg majd hogy ingyért nem adják.

Jóska is elballagott az urával, hogy segítse a tehenet hajtani, mert jobb tejelőért akarták becserélni az éleme- dett Zsömlét; főzőedény, miegymás is kellett, bekecs a gazdának, csizmák a gyerekeknek. (Pedig az istenadták elvásitják ám menten a talpát, a mint befagy a kenderáztató.) Megbiztatta őket sóspereccel, mézeskaláccsal, hogy csak gondját viseljék borjúnak, majorságnak, a legkisebbet meg átvitte az öreganyjához, mert büszke szél fújt, ne ténferegjen az utcán. Rózái asszony igen megrokkant az utóbbi időben, hej, a sok gyerek, meg a sok robot, lezsarolja elvégre a legéletrevalóbb asszonyt is I

Már csak üggyel-bajjal végezte teendőit szegényes háza körül, rossz lábaival legszívesebben a sutban ült. De azért Évike majd elmászkál körülötte.

Józsi nem ment a vásárra, mit is keresett volna ott, noha dolga felül bőven ráér vala, mert libapásztori hivatalát most már a tavaszig nem gyakorolhatta, mivel a ravasz gazdaasszonyok kétszer-háromszor megfosztván a libákat értékes tollazatuktól, immár nem vendégelték azokat hiába, hanem jó pénzért eladták a torkos városiaknak.

Hanem azért mégse henyélt a szegény libapásztor, előkeresett egy girbe-görbe élű sarlót és kiment azzal a határba, hogy majd levágja a nevelőanyja kukoricaszárát. A mint ott kínlódnék, több igyekezettel sem mint eredménnyel, a hogy egyszer a rend végére ér, elnéz a falu felé, csak nyitva marad ám a szája s ijedt ordítás tör ki rajta; mert épen akkor vetődött föl egy hatalmas tűzoszlop a korcsma-ház tájékán.

Hogy micsoda rettenetes veszedelem lehet a tűz, ebben a szélben, a majdnem néptelen falura nézve, az még Józsi agyába is bevilágított, eszeveszett futásnak eredt hát s nyargalt, a hogy hosszú lábai bírták, hogy meghúzván a vészharangot segítségül hívja a vidéket.

A füzes alatt összetalálkozott Rózái asszonnyal, ki e védett helyre menekült kis unokáival. Csakhogy azokat össze tudta szedni, egyéb vagyonkájuk mentésére ő nem is gondolhat, odavész mindenük, koldusbotra jutnak és sírtak mindnyájan, mint a záporeső. A mi apró gyerek, vagy magával tehetetlen beteg volt, odacipelték a többiek és a faluból odaterelték a marhákat is, melyeknek hamarosan elvagdosták köteleiket az istállókban s a megriadt állatok bőgőse rémes zür-zavart képezett a kétségbeesett sikoltozással és jajveszékeléssel.

A tűz hirtelen gyorsasággal terjedt, már majd az egész alsószer lángban állt, — az isten legyen irgalmas, ha a folyton erősbülő szél egy csóvát a túlsó oldalra átragad, sűrűn egymás mellé zsúfolva állnak ott a kis szalmafödeles házak, s a szűk udvarok miatt a mentésre gondolni se lehet.

A néhány kéznél levő férfi elővonszolta a rozzant kis fecskendőt, de kiszáradtak voltak a tömlők, gyarlón működött a szivattyú is, s a kevés vizet, melyet nagy fáradt-