Harangszó, 1912-1913
1913-07-20 / 29. szám
' gonát, ki mondja, hogy szegény Józsi nem imádkozik, s ki meri állítani, hogy imádsága nem kedvesebb az Isten előtt, mint sok hivságos elme cifra szavakba öntött hódolata ?! Egyszer aztán mégis eltűnt a templomból, de eltűnt egyúttal e földi életből is, ezt az egyszerűségében megható történetet vagyok lm j elbeszélendő. Régen volt — Vezekény határában rongyokba burkolt kis gyereket talált a pásztor, mikor egy zimankós téli reggelen teheneit a „koplalódra hajtotta. Egy 2—3 éves fiúcska volt az istenadta, s alig, hogy lappangott benne valami kis élet. Talán valami lelketlen anya hagyta az útfélen, mert terhére volt tévedésének gyümölcse, az is meglehet, hogy a vándorkomédiások bárkájáról pottyant le észrevétlenül, tarka foszlányokból összeaggatott ruhája legalább arra vallott. Gyerekből van azoknak is elég, eggyel több vagy kevesebb, nem sokat határoz — bizonyos, hogy nem tudakozódott utána soha senki. Bevitték a falu házára s biró uram tudományát egyesítve Erzsók asszony tevékenységével, valahogy életre dörzsölték, melengették a kis ágrólsza- ír kadtat, s mert éhen elpusztulni mégse engedhették, a kisbiró hangos dobszó mellett vetette föl falúhosszat a kérdést, ki vállalkoznék reá, hogy pártul fogja a talált gyereket illő „fizetség“-ért ?! Egy szegény bérasszony jelentkezett csakhamar, mert | hajh! — nagyon jól esik az a pár mérő gabona, mit a gyerektartás fejében ajánlottak, sőt a falu-dolgára járást, sőt az éjjeli strázsálást is-hajlandó volt elengedni az elöljáróság, kész szerencseszámba ment ez a vállalat. Magának úgy is volt egy fészekalja apró csemetéje, nyolc-e vagy kilenc, elténfereghet köztük még ez a nagyfejü kis kakukfiók is. Nem is szabad mondani, hogy gondját ne viselte volna, akár csak a síját gyerekeinek, hogy azokkal se y sokat ceremóniázott, az megint más lapra tartozik. Én Istenem, mennyi hókusz pókuszt véghezvisznek a kicsi úrfiakkal, kisasszonykákkal, a falusi gyerek meg csak úgy felnő magától, mint az árokpartba dugott fűzfavessző. Minden reggel megbontják a haját egy ritkafogú fésűvel, vasárnaponkint tisztát húznak reá s aztán napestig a gondviselést az őrzőangyalokra bízzák. Ha a torkát fájdítja, meghuz- ^ kodják hideg zsírral s ecetes tormát ,, 1913. július 20. I HARANGSZÓ. kötnek a talpára, nevelés szempontjából pedig időről-időre alaposan el- püfölik őket, olykor talán nem is a vétségük arányában. Ilyen nevelésben hát a mi kis hősünk is részesült fogadott-testvér- kéivel egyetemben, de ennek dacára se volt se testi, se szellemi fejlődése fogadott anyja becsvágyának megfelelő. Nőni csak nőtt volna, de hosszú kezének-lábának sehogy se tudta kellő hasznát venni, széles feje meg épenséggel nem akart összhangba illeszkedni többi testrészeivel. A beszéde meg valami csodás zagyvalék volt, magával hozott idegen szavakból, s elferdített ujjabbakból összekeverve, de azért, mikor a többiek imádkoztak, két sovány kezét összefogva, odatérdepelt ő is a többi közé s úgy mondogatta ő is: „Isten, Isten!“ Imádság volt az is! A nevét sohase tudta megmondani, önkényesen Józsinak hívták tehát, s ő készségesen hallgatott e névre. Egyáltalán, jóindulatú kis kamasz volt, elajándékozni valója nem igen akadt, de készségesen tört száraz kenyeréből akármelyik kis játszópajtásának, s óraszámra elrengette a kis Julist, míg a többiek madártojást lopni, vagy töldiszedret keresni csavarogtak erdőn, mezőn. A gombozás nagy hazárdjátékában pedig, ha valamelyik kis szerencselovagnak nem kedvezett a forgandó sors, mindig bátran apellálhatott a Józsi nagylelkűségére, noha ez az ádáz tusának esik bámész szemlélője volt, de azért készséggel engedte lenyiszálni a kétes értékű gombokat foltos dolmányáról. Pedig e nagylelkűségnek rendesen elnadrágoltatás szokott a következménye lenni, melyben a megtévedt igazságszolgáltatást Rózái asszony képviselte. Mikor pedig gondolta, hogy most már körülbelül hat éves lehet, előfogta Rózái asszony az ő nevelt fiát, mécsolajjal szép simára kente a haját, alaposan megtörölte az orrát, s hasonló célokra egy kiérdemült fejre való kendőt dugott a zsebébe, vézna nyakára egy ócska, de annál rikítóbb zöld szinü sált tekert, a vállára egy újdonatúj vászontarisznyát akasztott (még három szem diót is tett a kenyér mellé) s így kellőkép kiöltöztetve, felszerelve, kézenfogva elkísérte őt a tanító elejbe, hogy immár az hintegessen csírázó magvakat e parlagon maradt szántóföldecskébe. A kis kopasz iskolamester föltolta a pápaszemét százráncú homlokára, úgy vizsgálta nagy hümmöge231. téssel a nagy esetlen fiút. Intézett is hozzá nyájas kérdéseket, a melyekre ugyan bamba vigyorgásnál egyéb választ nem kapott, de azért ott fogta jólelkűen, hogy majd megpróbál vele minden tőle telhetőt. Egy évig tartott ez a próbálkozás. Meglett férfiak, a kik akkor iskolásgyerekek voltak, még most is nevetve beszélnek arról a mulatságos esztendőről, mikor a szegény Józsi a tudomány csarnokába járt. Sufa kézzel milyen képtelen ákombákomokat vetett a táblára, miket mondott, tátott szájjal hogy bámészkodott a tanítóra, mikor az egy angyal türelmét egyesítve, határtalan leleményességgel igyekezett ennek a zárkózott kis léleknek a nyitját megtalálni. Hiába, a nagy sötét szemekben nem gyulladt ki az értelemnek egyetlen szikrája se, s a betűk közül is egyedül csak a nagy O betűt ismerte meg, azt is csak akkor, ha egy perecet tartottak melléje, a mit azután nagy szellemi fáradsága jutalmául megkapott. Ilyetén jelenetekben a többi kis nebuló viháncolva mulatott s különben is oly osztatlan figyelemben részesítő az ügyefogyott kis pajtást, hogy az általános előrehaladás érdekében jónak látta a mester úr Józsit a tudományos térről eltanácsolni, Visszanyervén aranyszabadságát, hogy ne egye mégis hiába a falu kenyerét, a libaállomány őrizetét bízták gondjára és meg kell adni, hogy Józsinál különb libapásztora még nem volt Vezekénynek és nem is lesz soha. Nagy buzgalommal terelgette sárga alattvalóit följebb-alább a virágos réten, bősz kurjongatással riogatta el a héját, ha megpillantotta a láthatáron kóvályogni, nem esett ott hiány a libuskák egyikében sem, miközben aranyos pihéjük mindinkább halványodva, hófehér tollá változott s töltötte bőven a dagadó párnákat, falusi gazdasszonyok legfőbb büszkeségét. Szerették is Józsit mindenfelé; nem esett meg se lakzi, se tor, se paszita a faluban a nélkül, hogy be ne szólították volna a tornácba a künn ácsorgók közül, s friss perecet, nagy darab húst ne nyomtak volna a markába, a kis leányok pedig, a kiknek számára a gondos anyák a sok pelyhet gyűjtötték, ki-kimentek hozzá a rétre vasárnap délutánonkint s napszálltáig elévődtek vele. Koszorút fontak ormótlan fejére hajtós fűzfalombból, sárga pitypangból, cifra levelű kecske- rágitóból s karéjba fogódzva úgy táncolták körül csilingelő énekszó mel
