Harangszó, 1912-1913

1913-07-20 / 29. szám

230. HARANGSZÓ. 1913. július 20. essék: hát nem lehetne a bajon se­gíteni? Megmenteni azt a sok tudat­lan teremtést a biztos bukástól, el­igazítani a helyes úton, ellátva jó tanáccsal ? Lehet! S hogy lehet, bi­zonyítja a vasúti misszió, mely épp ezt tűzte ki megoldandó feladatául. A nagyvárosban vadidegen leány nincs egyedül, mert várják már az állomá­son a vasúti misszió hölgyei. Figyel­meztetik a hamis barátokra, a bárány­bőrbe öltözött farkasokra, kik a lá­nyok tapasztalatlanságából hasznot akarnak húzni, gyakran a legkapzsibb és szemérmetlenebb módon. Ott áll­nak nap nap után a kijáratnál őrt s tűrnek nem egy gúnyos pillantást, szánalmas lenézést, megvetést, olykor durva megszólást is — szeretetből. Örömmel végzik szolgálatukat. Nekik elég jutalom, ha látják, hogy barát­ságosan s szeretettel adott tanácsuk megvidámította a vigasztalan terem­tést, szomorúságát s könnyét örömmé változtatta, nekik elég az a tudat, hogy megmentettek ártatlan gyer­meki lelket a romlástól 1 Nem is unat­koznak, hisz minden óra valami újat hoz számukra. Itt eligazítanak egy lányt illetőségi helyére; ott elkísérik rokonaihoz; jegyet váltanak számára s gondoskodnak csomagja föladásá­ról ; nemzetközi szervezetük lévén, városról-városra, országról-országra megadják neki a biztos útbaigazítá­sokat s utasítják kézről-kézre a kö­vetkező vasúi misszió hölgyeihez. Az egylet számtalan röpiratot, felvi­lágosító iratot ad ki, melyből az egyedül utazó nő megtudja, hogy hol kaphat éjjelre tisztességes és olcsó lakást, élelmezést . .. stb.; ha állása nincs, azt is ingyen közvetítik a vasúti misszió hölgyei. Meghívják az egyedülálló fiatal lányokat körükbe, hogy szabad idejüket ne az utcán, hanem vallás-erkölcsi építő környe­zetben töltsék; megadják nekik az illető városban tartott istentiszteletek sorrendjét is, még pedig kinek-kinek vallása szerint. A vasúti misszióban katolikusok és evangélikusok közö­sen dolgoznak, mert nem azt nézik, ami elválasztja őket, hanem azt, ami összefűzi. Dolgoznak és mentenek, mert szeretnek és szeretnek, mert hisznek; munkájuk a szeretetben dolgos hit munkája. Ez a vasúti misszió. Nálunk is megvan ez az intézmény nagyobb városainkban, de biz ritkán hallani róluk; mintha nálunk nem menne úgy a dolog, mint ahogy mennie kellene. Azt mondják, hogy nem igen ismerik még mifelénk ez intézményt s nem is veszik igénybe. Ez bizony baj ugyan, de ne azt a tanulságot vonjuk le belőle, hogy hagyjuk abba, hanem ismertessük meg, hogy mennél többen vegyék igénybe s így fölvirágozzék; vigyük be a köztudatba, hogy mily áldással dolgozhatik a vasúti misszió, ha élet­erős fává izmosodik. — Azt is mond­ják a belmisszió ellenzői, hogy ami jó idegen országban, az nem okvet­len jó Magyarországon ; hogy idegen talajban átplántált növény más talaj­ban nem fogamzik meg, hanem el­fonnyad. Elfonnyad — tudom — de nem azért, mert a talaj nem neki- való, hanem mert a talaj még nincs jól megművelve. Elvégre mindent visszautasítani azzal, hogy a magyar természetnek nem felel meg, nem lehet, de nem is tanácsos a magyar­ság szent jelszavát ilyen különös ki­búvásokra felhasználni. Megfelel a magyar természetnek is a misszió, csak meg kell vele barátkozni s a barátságból szivbeli, szerető, nemes viszony fog kifejlődni. És jelenjék meg a misszió — akármelyik legyen is az, — magyar nemzeti ruhában, magyar nemzeti sajátságokkal — egy­szóval magyar nemzeti formában; formában mondom, mert tartalma, lényege örökre s mindenhol változat­lan : a szeretetben munkás hit, ami végeredményben isteni természetű. A missziót kifogásolók érvei ellen mi egy jó régi példaszót hozunk fel: a munka vizsgálja a szívet. A bel- és külmissziói, egyszóval az egész misz- sziói munka is a szívet vizsgálja. Nézzünk missziói munkánkra és néz­zünk szívünkbe. Mit látunk ? Nem azt látjuk, hogy a misszió, ami a szeretetben munkás hit, nem felel meg nekünk, hanem mi nem felelünk meg a missziónak; ez az igazság! Szegény Józsi. Elbeszélés. Irta : Farkasnó Kenessey Gizella. Még ott ringott a levegőben a har­madik harangszó utolsó kondulása s már kiáradt az orgona búgó hangja a kis falusi templom nyitott ajtaján. Több mint valószínű, hogy az a pompás orgona, melyet néhaivaló Nagy Károly ajándékozott a jó aachenieknek, úgy szerkezet, mint kiállítás dolgában különb volt ennél, de nagy kérdés, hogy a vezekényiek elcserélték volna-e a maguk rokkant hangszerével, mely apjuk, nagyapjuk koporsójánál intonálta a gyászos halotti éneket: „ Már elmegyek az örömbe... “ s tanúja volt ifjú szívük felbuzdulásának, mikor a konfirmá­láskor egy szívvel-lélekkel reákezd- ték: „Ma újra hűséget fogadok“. A régi templom szúette gerendák­ból összerótt mennyezetével, az ólomkarimákkal sok részbe osztott kicsiny ablakok, a kopott bársony­terítő födte oltár, mindezek oly jól­eső összhangot képeztek a régi or­gonával, különb hangszer talán nem is illett volna ebbe a környezetbe. Holmi hosszú sörényű zenevirtuóz talán méltatlannak ítélte volna nagy tudományához, de a kis kopasz is­kolamester teljes odaadással dolgo­zott rajta; mikor először melléje ült, akkor még — hajh! neki sem volt szüksége a bársony sipkára s szí­vében tarkább remények incselkedtek, mint a szivárvány foltok, melyeket a csillár prizmáin megtört napsugár a padokra vet. Régen volt — virágnak, remény­nek hervadás a sorsa, s a sír csak ritkán fogadja ölébe, a ki legjobban odakivánkozik; onnét a padokból sok büszke fiatal fej hanyatlott azóta örökös álomra, reszkető szavával a kis iskolamester most is odafönn énekelget, sok haloványképű asszony zarándokol ki a temetőbe újra meg újra elsiratni szíve gyermekét, s a senki fia, a félkegyelmű szegény Józsi, évek hosszú sora óta tapodja ott fönn az orgonát, pedig életében se másnak, se magának nem telük semmi öröme 1 Idők folytán szinte hozzátartozott e furcsa alak a vén orgonához; megszokta mindenki, hogy nagy bozontos fejét széles mosolygásra torzult szájával, ott lássa föltűnni, majd alábukni az or­gona nyomó szerkezetén állva, hogy ha egyszer elmarad, talán csak az tűnt volna föl. De ő nem maradt el. Ha tél, ha nyár, ott találja őt a hajnali óra minden ünnepen a torony aljában gubbasztva, hogy ha majd jön az egyházfi csörömpölő kulcsaival és kinyitja a templomot, elsőnek oson­hasson be oda, s fölbotorkálván a lépcsőn, elfoglalhassa helyét az or­gona mögött. Pedig úgy se tenné neki ezt senki se vitássá. Mintha e fejletlen, szunnyadó léleknek ösztön­szerű szüksége volna arra, hogy valami módon kifejezze hódolatát a minden világok Urának, kihez ő egyetlen gondolattal föl nem ér, de létezésének sejtelme bedereng még az ő éjszakájába is. Együgyü szívvel nyomván az or-

Next

/
Oldalképek
Tartalom