Harangszó, 1912-1913
1913-07-06 / 28. szám
1913. július 6. HARANGSZÓ. 223. sem akart. Tehát más orvoshoz folyamodott, gondolta, az majd kedve szerinti, hasznos orvosságot rendel számára. Az a másik orvos új ember volt a városban s szinte őszinte igaz ember. Mikor megvizsgálta Pontos urat, azt kérdezte tőle, hogy van-e családja, akiről gondoskodnia kell ? — Van, doktor úr, van ! — füllentette Pontos János, hogy az orvos őt megsajnálja s kevesebb díjat kérjen tőle. — Barátom, kötelességem akkor figyelmeztetni, hogy minél előbb intézkedjék a végrendeletéről, illetőleg övéinek a sorsáról, mert nem tudni, mely órában fogja szívszélhüdés érni, oly nagy mérvű szívelzsírosodásban szenved. — Irgalmazz, Istenem! — hördült fel Pontos János kétségbeesetten. Holt-halványra válva, egész testében reszketve ért haza. Egyszerre le is feküdt, még a hideg is kirázta. Kevéssel utóbb történt, hogy Pontos Jánost saját gömböc teste felfordította. Megcsúszott és oly szerencsétlenül esett el, hogy eltört a bal lábszárcsontja. Azonkívül valami belső rándulást is szenvedett. Pontos János tehát ágyba került. Eltört lábát az orvos összeillesztette s gipsszel bekötötte. E miatt mozdulatlanul kellett feküdnie. Elzsírosodott szíve most fájt még csak nagy mértékben. Azelőtt Isten nevét csak akkor szokta emlegetni, mikor az ebédkésés miatt szitkozódott. Bezzeg most máskép is eszébe jutott a Mindenható. Kezét görcsösen imádságra kulcsolta. De haj, harminc év óta nem imádkozott s templomban sem volt, így még a Miatyánkot is elfelejtette. Hiába erőltette eltompult emlékezetét, a Miatyánk második szavánál már megakadt. — Végem van! Imádkozni sem tudok I — hörögte betegágyában s kinos verejtékcseppek gurultak végig zsíros ábrázatán. Kétségbeesésében végre arra gondolt, hogy gazdaasszonyával elmondatja maga előtt az imádságot, hogy úgy megtanulhassa ismét, mint hajdanta megboldogult édesanyjától tanulta. Ezt a megoldást azonban restelte, szégyenlette végrehajtani. E helyett más jutott eszébe. Elküldte gazdaasszonyát a városban lakó öccse házához s elhivatta annak négy éves kis fiát magához. — Tudsz-e már, kis öcsém, imádkozni? — kérdezte az ágya mellett bámuló csöppségtől. — Tudok, bácsikám. Minden reggel és este imádkozom; — felelte a gyermek. — Hadd hallom, fiam, mondd el a Miatyánkot I Ha tisztán és értelmesen el tudod mondani, kapsz tőlem egy fényes koronát; — biztatta Pontos János a kis unokaöccsét. A csöppség összekulcsolta kezecskéjét s áhítattal mondta az imádságot. És Pontos János is soha oly szivvel-lélekkel nem imádkozott életében, mint most, a gyermek szavait követve. — Még egyszer mondd el, édes fiam, kapsz még egy koronát tőlem I — mondta Pontos János, amint a gyermek befejezte az imádságot. Azért mondatta el másodszor is, hogy jobban megtanulhassa. így tanult meg Pontos János negyvenötéves korában imádkozni. Háromnegyed évig feküdte betegen az ágyat. Az elmeszesedett törött lábszárcsontja sokáig forradt össze, de még inkább a megrándulás folytán esett belső baja késleltette felkelését. Mikorra teljesen felgyógyult, úgy lesoványodott, hogy rá sem ismert, aki azelőtt látta. — Borzasztó nagy szenvedéssel büntetett meg az Isten! — mondta panaszos hangon az orvosának. — Mit beszél ?! — támadt rá az orvos. — Nem büntetésből, hanem kegyelemkép, gyógyításul küldte önre ezt a betegséget, hogy ideje legyen a megtérésre. Amit mi orvosok nem tudtunk volna meggyógyítani, meggyógyította az Isten: szíve megszabadult a zsírosodástól. Ha az Isten így, a betegség útján meg nem szabadítja tőle, már a földben nyugodhatna. Azért most, e nagy kegyelem után, hátralevő idejét úgy élje le, mint embernek kell élnie: munkálkodjék erejéhez, tehetségéhez képest, az evésben pedig tartson kellő mértéket. Pontos János csodálatos áhítattal hallgatta az orvos szavait s meghatottsággal szorította meg kezét. — Köszönöm, nagyon köszönöm, doktor uram, mind a buzgó s önzetlen fáradozását, mind a bölcs szavait s intelmét. Aszerint fogok ezután élni, míg a jó Isten engedi. És Pontos János megfogadta, hogy egy napot sem fog munka nélkül eltölteni. Mindjárt munka után akart nézni. Töprengett, hogy mihez foghatna már az első napon. Számos év óta nem végzett semmi munkát, tehát hasztalan törte a fejét, ' nem jutott eszébe semmi olyas munkásság, melyet végezni tudott volna. S ez nagyon megszomorította. Búsan ment ki szobájából az udvarra, hogy egyelőre, ha mást nem tud, hát sétálni fog. Az udvar hátsó sarkában, a faház előtt öreg, töpörödött favágó rozoga fűrésze nyikorgott a kemény bükkfában. Az ő fáját aprította a favágó. Olyan lassan, tehetetlenül forgott az öreg kézben a szerszám, hogy Pontos János megsajnálta az öreget. — Várjon csak, bácsi, segítem a fűrészt húzni. Jobban megy a munka s előbb is végez a favágással; — szólt szeretettel az öreghez s megfogta a fűrész végét s egész estig segített az aggnak fűrészelni. Kezét egy kicsit feltörte a fűrész nyele, derekában is érzett egy kis nyilalást, mikor pihenésül szobájába tért vacsorázni. De soha oly jóizűnek nem találta az ételt, s a pihenést sem találta soha oly édesnek, mint most. — Óh, édes jó Istenem! soha sem hittem volna, hogy oly boldoggá teszi az embert a munka! — mondogatta Pontos János boldog áldozással. Templomavatás Pozsegán. A Szlavóniában csekély számmal szétszórtan élő evangélikus testvéreinknek régi szívbeli óhajtása volt, hogy gyülekezetté tömörülve, vállvetett munkával, közös lelkesedéssel templomot emeljenek az Urnák. A hosszú éveken keresztül előbb titkon őrzött, majd nyíltan is bevallott remény, ez évben öhhetett csak valóságot, midőn a gyülekezet Pozsega városától azt a nemes lélekre, emberi gondolkozásra valló ajánlatot kapta: felajánlunk az evang. gyülekezetnek a város közepén egy templom- és lelkészlaképítésre alkalmas telket; csak azt kötjük ki, hogy kötelesek az evangélikusok egy éven belül az épületet felépíteni. Mi sem természetesebb, minthogy hitfeleink kapva-kaptak a kecsegtető és nem remélt ajánlaton s minden követ megmozgatva azon voltak, hogy megragadva a kedvező alkalmat, óhajtásukat valóra válthassák. Ámde gyengeségük mellett hiábavaló lett volna a nemes buzgóság, ha ez alkalommal is, — mint már annyi esetben tette, — segítségükre nem siet az evangéliomi testvérszeretet a maga összerakosgatott filléreivel. Ez esetben is így volt 1 A pozsegai test
