Harangszó, 1912-1913

1913-06-22 / 27. szám

1913. június 22 HARANGSZÓ. 217. jaikat, a kétségbeesés, lemondás kiol­totta a menekülés reményét. Várták, sőt kívánták a halált a nehéz, ered­ménytelen küzdelem helyett. Óh, milyen áldás a meleg szoba, ha szegényes is! Milyen irigylésre méltó, aki födél alatt tartózkodik ilyen időben, még ha koldus is I Az erős, edzett természetű Jóska a főhadnagy mellett lovagolt, s ag­gódva látta, hogy azon is erőt vett a kimerültség, nyergében ingadozva ül, már csak ők ketten maradiak együtt, ki tudja, meddig bírják ők is ki a rettenetes hideget, förgeteget, melyik mikor fordul le a nyeregből, a puha hóban elterülve, hogy örökre elaludjék. Ki tudja: az elmaradtak közül hány ember dermedt meg már a hóban, s hány fölött domborított magas torlaszt a förgeteg ? 1 A halál országában botorkálnak; a hótömeg, amely itt-ott percről-percre maga­sabbra nő, talán már egy megfagyott jó pajtás sirhalma. A hó nemcsak a természetnek, hanem a jó barátoknak is szemfedője, a szél zúgása az el­sirató halotti ének. Ki tudja, talán boldogabbak is azok, akik a bénító fájdalmat már nem ére- zik ; meleg otthonról, kedves otthoni­akról álmodva, öntudatlanul átszen- derülnek egy boldogabb életre. — Fiam — így szólt a főhadnagy Jóskához, — ha megmentesz, min­den pénzem a tied; ha lefordulok a nyeregből, menekülj magad, velem ne törődjél, ne vesződjél, majd rám találnak a farkasok; vedd magadhoz a tárcám’at, inkább a tied legyen, mint valami idegen találja meg. Törtettek tovább. Hátba fújt nekik a szél; a hó rakásra torlódott a ló hátán a nyereg mögött; ruhájuk csonttá fagyott. A dermedten lovagló főhadnagy kis vártatva már nem tud . magáról, fájdalmáról; Jóskának kellett őt tá­mogatni a nyeregben, hogy le ne forduljon. Hű lova gépiesen lépked előre; Becsületére vált a legénynek, hogy csak egy percre sem jutott eszébe : íme, csak el kell eresztenem a főhad­nagy karját, örökre elveszett, csak ki kell vennem a zsebéből a duzzadt tárcát: gazdag vagyok; maga adta nekem, maga parancsolta így; ki vethetne akármit a szememre. Senki sem tudna róla semmit! Becsületére válik, hogy a főhad­nagynak nem a pénzére, hanem csak az életére gondolt. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna; óh, hogy megdobbant a szíve a mentő hallatára 1 Valami kutya ugat, embernek, hajléknak is kell hát a közelben lennie. Újult reménnyel, újult erővel tör­tetett a hang irányába: egy kuvasz a nagy hótömeg mellett ugatott a hótorlasz alkotta eresz alatt. Egy deszkával megrakott kocsi kereke mellé húzódik s megint felugrik a kocsi tetejére. Irtózva ismerte meg Jóska a Ma- gánakvaló esküdt kutyáját; hallotta, hogy Makóról deszkát akart szállí­tani ; kiáltott, amint erejétől kitelt; semmi nem mozdult. A kutya mintha megismerte volna, farkát csóválva csaholt. Jóska szívében az élet ösztöne lobbant fel: gondolkodni kezdett: ez a szerencsétlen ember bizonyosan a sámsoni csárdából indult el reggel, kocsijával a hóban messze nem ha­ladhatott ; vagy visszamenekült, vagy a hóban itt megfagyott; a kutya nem kapar, talán nincs itt a gazdája, csak a kocsit őrzi; most neki se ereje, se ideje a hóból kiásni régi ellenségét; majd ha menekülhet: visszatér érte; ha a kocsi irányát követi, oda kell jutnia, honnan az kiindult: a sámsoni csárdához. Nem csalódott: kinos rettegés és kétségbe­ejtő reménykedés sarkalta s rövid idő múlva elvergődött a csárdához, a mozdulatlan főhadnagyot támogatva nyergében. Kiáltására a szobából emberek szaladtak elő, besegítették őket az udvarra, s a szobában melengették, borral élesztgették az elalélt tisztet, végre az felpillantott: megmenekült, föieszmélt. — Köszönöm, fiam, az Isten is megáld érte, de én is megjutalmaz­lak. Becsületes fiúnak ismertelek, most is az vagy, — látom: tárcám­hoz hozzá sem nyúltál, pedig rá­szabadítottalak. Rád férne pedig, mert szegény vagy. — Főhadnagy úr! jelentem alás- san, nem a főhadnagy úr tárcájáért, hanem a világ minden kincséért el nem cserélném azt a kincsemet, ami elég gazdaggá tesz: a tiszta lelkiis­meretet ; nem egészen szegény az, akinek megvan a besülete. — Igaz! nagyon jól mondja, — szólt az egyik sarokból egy őszhaju ember, szinte öntudatlanul. A hang Jóskának ismerős volt, arra nézett: | a Magánakvaló esküdt mondott ité- I letet maga fölött. Csakugyan több ! utassal együtt ő is Makóról hazafelé ment, ide került az éjjel a csárdába, . reggel mindenáron Orosházára akart indulni, hogy a szénási legelőre eresztett birkanyáját megmenthesse, hanem terhes kocsival, magas hóban, vihar ellen nem birt haladni, kifogott, lovaival a csárdába visszamenekült, hogy legalább a maga életét meg­menthesse. önként vallomást tett napközben a főhadnagynak Jóska elfogatása felől, s kérte, hogy eressze haza a derék legényt édesanyja kenyérkereső­jének, megkövette Jóskát is, és be­csülése bizonyságául, saját hibája engeszteléseül, neki ígérte leányát: Julinkét, vele együtt visszaadja a megvett tanyát is. Ha a sok kár miatt nagy bánattal gondolt is mindenki a rettenetes för­getegre : az bizonyos, hogy Jutka meg Julinka áldotta is magában, mert annak köszönhette Jóska, hogy néhány hét múlva, gazdagon meg­ajándékozva a főhadnagytól, haza­szabadult Orosházára. Mondjam e tovább a történetet?! Minek mondanám, — úgy is kitalálja mindenki, hogy a történet vége nem lehet más, mint — egy nagy lako­dalom. (Vége.) Masznyik ünnepély. Igen kedves, meleg, bensőséges ünnepély folyt le folyó hó 14-én a pozsonyi ev. teol. akadémián. Dr. Masznyik Endrének, az intézet bölcs igazgatójának ünnepelték 30 esztendős tanársága fordulóját. Nem hivatalos körökből indult ki a dolog, hanem a tanítványok hálás szívéből, tanáruk és igazgatójuk iránti tiszta szeretetből. Mert dr. Masznyik olyan ember, akit meg lehet szeretni. Tanítványainak nemcsak tanítója, de nevelője is, atyai tanácsadója. Nem zárja el magát az élettől, hanem bele áll az élet for­gatagába s minden ponton, minden körülményben hat, irányít, tanít, épít, mindig munkálkodik. Fáradoz, nem tétlenkedik soha; nem is tudna tét­lenkedni. Irodalmi munkássága oly nagy, hogy már evvel is megérdemli a legnagyobb magyar evangélikus teológusának nevét. Megírta Luther életét, Pál életét, leveleit magyarázta, Jézus életét, Luther iratait sajtó alá rendezi s a munkából ebben is az oroszlánrész az övé ; s hogy a magyar evangélikus nép lelke ügye is szivén volt, azt az „Isten Igéje“ bizonyítja, melyben az írást könnyen érthető, népszerű, építő formában magyarázza. Dr. Masznyik különben mindig világos, könnyed, tanári katedrán, Íróasztal

Next

/
Oldalképek
Tartalom