Harangszó, 1912-1913
1913-05-11 / 24. szám
1913. május 11. HARANGSZÓ. 193 A fiam hagyta az asztalon ma reggel — lön a vá'asz. De én azt gondoltam, hogy nem igaz keresménye az, hanem talán az uraságé. Az uraság megköszönte a becsülettudó asszony szívességét, sőt mégis jutalmazta, de Jóskának nem szólt semmit. Jóska is agyonhallgatta a késügyet, mely teljesen abbanmaradt. Elérkezett a nyár. Az uraság nyargalója előtt egy nemrég ültetett korai, úgynevezett májusi cseresnyefa, most érleli az első gyümölcseit. De ám mire egy-egy szem megérik, azonszerint el is múlik róla. Kérdi az uraság: „Ki szedegeti le a cseresznyét szemenként?“ Semmi válasz az egész házban. Míg végre a lóistálló cementes járdáján fedezett fel egy-egy cseresznyecsutkát, de most sem szólt semmit. Délután befogatott, hogy kimenjen a buzasássalókhoz. A búzatábla végén megállanak. Az uraság bemegy a napszámosok közé. A kocsis leveti a „strángokat“ s ő is utána megy. De mire ez odaér, az uraság hajla- dozás közben, láncnélküli zsebóráját elveszti, s mondja az embereknek, hogy keressék meg. Keresik. Keresi a kocsis is, de csak nem kerül az uraság kezébe. „No, majd meglesz aratáskor, az aratók majd adják oda“ — mondta az uraság. Azonban az órát az aratók sem találták meg. Egyszer levelezőlapot kap Andor József kocsis Budapestről a húgától, mit a levélhordó édes anyjának kézbesített. Olvassa özvegy Andor Jánosné, hogy „az órát nem cserélik be, hanem újat kell venni, hát mit csináljak ? Erzsi.“ Szegény becsülettudó Andor Jánosné vissza ír fia nevében Erzsinek, hogy „az órát küld vissza.* Visszaküldte; mit újra az özvegy asszony vesz át. S ekkor is mit csinál ? Beviszi az urasághoz, s alázatosan bocsánatot kérve mondja: „Tekintetes uraságom 1 Azt hallott- tam, hogy buzasássaláskor elveszett az órája; íme az én Jóskám meg egyet elküldött Budapestre az Erzsimnek, hogy cserélje be, de nem tették meg és visszaküldte; hát kérem én csak behoztam, hogy nem a Tekintetes Uraságomé-e ez is, mint a kés volt ?“ ,Az biz’, ez az én órám Andorné. Maga becsülettudó, s tovább is házamban maradhat; de mondja meg Jóskának, hogy újévre más hely után nézhet. “ „Az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak adja az ő kegyelmét 1“ Vagy: Hamis kereseten nincs Isten áldása!“ Állat az emberben. Irta : Endreffy János. Az ember legborzasztóbb eltévelyedései közé tartozik, midőn az állati- ságba sülyed vissza. Lemond ekkor emberi méltóságáról, Isten képére te- remtettségéről megfeledkezik s oktalan állati életet él, teljesen ösztönével, vad s kegyetlen természetének sugallatára hallgatva. Pedig hol ösztönös- ség, vadság, kegyetlenség, egyszóval állatiság van, ott nincs jelen Istennek lelke. Illés próféta sem észlelte Istent nagy erős szélben, mely hegyeket szaggat s kősziklákat hasogat, sem földindulásban, sem tűzben, hanem midőn egy halk és szelid hangot hallott, akkor tudta, hogy abban Isten szól hozzá. (I. Kir. 19,11—12.) Isten nem a vadságnak, hanem a szelídségnek lelke, az irgalomé, nem kegyetlenségé, az emberséges eljárásé, nem kegyetlenségé, az emberséges eljárásé, nem az állatié! Pedig hányszor égettek eretnekeket máglyán, hurcoltak lelkipásztorokat gályákra „Isten nevében“, Istennek nagyobb dicsőségére ?! Az „igazság“ érdekében hányszor alkalmaztak embertelen kínzószerszámokat(inkvizició), melyekre ha ma ránézünk, szégyen- kezünk és pirulunk, hogy ember, Isten képére és hasonlóságára teremtett ember találta ki s használta azokat ?! De nemcsak vallási téren, az élet egész terén bemutatta magát az állat az emberben. A középkori bíráskodás „vallatás“ volt, amint azt e célra szolgáló vallató eszközök kifogyhatatlan sora igazolja. A boszorkánypörök (pedig ebből is mennyi volt!), kínzások és égetések még 1728-ban sem szüneteltek nálunk, pedig bölcs és dicső királyunk Könyves Kálmán (1095 — 1114) még a régi babonás időben kimondotta egy törvényben, hogy „boszorkányokról, mert ilyenek nincsenek, törvény előtt szó se legyen !“ Sajnos, még utána igen sokáig volt szó róla. 1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában. Ez a német tudós a „Frankfurti Újságba“ levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nemrégiben itt több férfiút és asz- szonyt fogtak el, akiket boszorkányság üzésével vádoltak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de még a máglya-halál is rájuk szen- tenciáztatott. De mielőtt megégették volna őket, előbb viz- és mérőpróbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették őket, de biz azok a viz színén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy kövér asszony csak másfél nehezéket nyomott, férje pedig öt nehezéket. — Múlt pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város biráját is. Még nyolc boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“ íme a tudatlanság, az emberi butaság mily könnyen csap át állatiasságba és erkölcstelenségbe. Ilyen esetekben joggal beszélhetünk állatról az emberben. De még inkább áll ez oly önmagáról s emberi méltóságáról megfeledkezett korról, midőn nem a tudatlanság, hanem az öntudatos, szántszándékos értelem hajtja az embert állatias tettekre. Ilyenekre is van példa. Nürnberg városában (Bajorország) őriznek egy ötsarkú tornyot, melyben össze vannak gyűjtve a közismert kínzó, vallató szerszámok, melyeket az „igazságot kereső“ bíróság használt. Szinte elborzad az ember, ha végignézi azokat a körmönfontabbnál körmönfontabb, ravaszabbnál ravaszabb, fájdalmasabbnál fájdalmasabb eszközöket, miket ember talált ki s csinált meg nagy gonddal és művészi kivitellel embertársának, az ő testvérének, atyafiának romlására. Minden darabja az emberben szunnyadó állat bélyegét viseli magán. Lássunk belőle egy párat. A legszelídebb fajta a pékek számára készült faketrec. Amelyik pék ugyanis kis zsemlyét vagy kenyeret sütött, azt becsukták a faketrecbe, melynek talpán vasnehezékek voltak s ketrecestül beledobták a vízbe. Jó ideig benne hagyták, hogy hadd fuldokoljon, hadd szenvedjen a viz alatt, mikor aztán kínlódását megelégelték, kihúzták a félholt embert s elbocsátották. — Itt említjük meg a spanyol gallért és a pellengért is. A spanyol gallér egy fenék nélküli fahordó, melynek tetején egy emberfej nagyságú nyílás van acélból, hogy a hordót az illető magára vegye, mint valami gallért s benne városszerte sétáljon az utcajárók és gyerekek csúfjára; természetesen a hordó tetején
