Harangszó, 1912-1913

1913-04-27 / 23. szám

182. HARANGSZÓ. 1913. április 2f. vagyok; az „Én“ meg van semmi­sítve, át van húzva; minden „0“, az Úr Jézus Krisztus; az „Én“ megsem­misíti magát „0“ érte. — S az ősz, öreg, reszketős aggastyán oly sokáig elnézte e föliratot s elgondolkodott fölötte — s ilyenkor mindig könnye­zett. Tán ifjúsága jutott eszébe ? Tán megtudta volna valósítani ő is ezt? Otthagyni a szülőt, testvért, hazát s mindent, ami csak kedves előtte, min­dent föláldozni Ő érette ? Menni a va­dak közé az ő evangéliomával ? — S aztán ránézett az ifjú emberekre; ezek megteszik, ezek áthúzzák „Én“- jüket, föláldozzák magukat — Jézu­sért ! Jézus diadaláért! De nem mondom tovább. Ezért szerette az ősz, öreg, reszketős ag­gastyán az ifjakat; ezért kelt föl évenkint július 15-én hajnali 4 óra­kor s ment föl a hegyes völgyes fenyvesen keresztül addig a fáig elibük. Pedig már nem igen bírta az utat, s az utolsó években már nem is ju­tott odáig; minden esztendőben rö- videbb lett az útja. Közben egyre gyengébb és gyengébb lett. De ha közelgett az a nap, betegágyáról is fölkelt — s összeszedve összes erejét, megindult reszketeg léptekkel a galambősz aggastyán, hogy legalább az erdő széléig juthasson; hisz „ők“ jönnek! Az utolsó esztendőben már nem tu­dott fölkelni, hajnali 4 órakor azonban fölültette magát az ágyban s várta, jönnek-e már az ő „fiai.“ — S azok jöttek, köszöntötték, úgy mint azelőtt s elénekelték betegágyánál azt az éne­ket, amit a fánál szoktak neki éne­kelni — úgy, mint azelőtt. Őszkor, levélhulláskor, mikor a ter­mészet nyugodni tér, az ősz, öreg, reszketős aggastyán is pihenni tért; elköltözött. De az ifjak megőrizték áldott emlékét s dalukban íöltámaszt- ják halottaiból évről-évre. Mert aki szereti az ő atyjafiát, „az általment a halálból az életbe. Aki nem szereti az ő atyafiát, az halálban marad.“ (Ján. I. lev. 314.) Érti-e, hallja-e a földi üzenetet ? Kiterjeszti tán áldólag fölé­jük reszkető karjait amint énekelnek ? — Isten a megmondhatója! S amint fölidézem lelkemben az aggastyán emlékének szentelt ének dallamait, a halhatatlanság földi szele csapja meg arcomat! Érzem a túl­világ fuvalmát! A lélek él! S még e porhazában is megjelenti kifejezhetet- len ösztönök s vágyak, öntudatlan érzések utján titkos üzenetét I Még e porhazában, e múló létformában is sejteti velünk az örök halhatatlansá­got, pedig csak földi halhatatlanság­ról, azaz áldott emlékezetről beszél­tünk. Zengjen csak tovább is a dal, a földi dal, a túlvilági lét e kedves hírnöke; szövege legyen az, hogy ,,az igaznak emlékezete áldott.“ E. J. A zorványi vár ura. Elbeszélés. Irta : N. Szombatit Ernő. 1615 nyár derekát írták. A forró, tikkasztó napot enyhe, szép csillagos éjszaka követte. De úgy tiz óra tájban az ég peremén hirtelen sűrű, sötét fellegek jelentek meg, melyek vad iramban nyargaltak egyre feljebb és feljebb és alig egy rövid óra múlva már vastag sötét­ségbe volt borulva a vidék. Villámok sűrű tömege kezdte hasogatni az eget. A dörgéseket félelmetesen verték visz- sza a hegyek. Rettenetes orkán tá­madt. Az elemek bősz csatára keltek. A rettentő szél fákat csavart ki és évszázados tölgyek büszke koronáját sújtotta a porba. Igazi ítéletidő kelet­kezett, ami különben gyakori a Fel­vidék hegyei között. E zivatarban egy magányos alak törtetett előre a tekervényes hegyi utón. Már öreg, élemedett ember le­hetett, mert bár látszott rajta, hogy sietni igyekszik, de bizony sietése csak tipegésből állott. Néha-néha meg is állott. Pihent. Majd megint csak megindult. Közben az eső is megeredt. Nagy cseppekben kezdett hullani. Előjele volt ez annak, hogy a zápor nyomon fogja követni. Az éjjeli vándor megállóit. Levette a kalapját. Imádkozott.Mert úgy érezte, hogy azonnal összerogy. Az ereje el­hagyta. A lábai reszkettek. Le kellett ülnie, hogy egy kis erőt gyűjtsön. Néhány perc múlva felkelt, hogy folytassa az útját. Nehéz sóhaj sza­kadt fel a kebléből. — Én Uram, óh én édes Istenem, légy velem, hogy a várba érhessek. Segíts, hogy fedél alá juthassak. Az­tán nem bánom, ha meg is halok... * A Vágvölgye hazánk legszebb, leg­gyönyörűbb vidéke. Elragadóvá tette már maga a természet is. De az a sok várrom, meg az a sok várkastély­romhalmaz egyenesen festőivé avatja. Ha valaki végig utazik e vidéken, az azt feledni nem fogja soha. A kanyargó folyó partján, egy me­redek sziklán állott a zorványi vár. Két oldalról a folyó hullámai nyal­dosták a sziklafal alját, mely mere­deken nyúlt a magasba, mintha em­beri kéz faragta volna egyenesre. A vár szinte megközelíthetetlen volt. Nem is lehetett oda bejutni máskép, mint csak a hozzá felvezető kanyar­gós hegyi utón. Ha meg a felvonó hidat felvonták, úgy sehogy se lehe­tett bejutni, mert az utat meg a ka­put egy vízzel telt tátongó mélység választotta el. Hát e bevehetetlen sziklavárban laktak a Zorványiak. A vár ablakai fényesen világítottak ki a dühöngő sötét éjbe. Bent meg a várur, Zorványi János tivornyázott a barátai társaságában. így megy ez különben sokszor heteken át a job­bágyság nagy bámulatára. Mert nem ilyennek ismerték az urakat, kivált az öreg Zorványi Miklós urat. Isten­félő, kegyeséletü, jószívű ember volt s egyetlen fiát is annak nevelte. De egyszer harcba ment az ur. A fia is vele ment. Egy egész bandériumot vezetett az öreg ur. Csak, hogy nem is volt akkor még öreg. Csak ötven éves. De annak már tizenöt eszten­deje. S azóta semmi hir róla. Se hűséges fegyverhordozójáról, Pethes Péterről, aki szintén vele ment, az is nyomtalanul tűnt el. A banderisták közül is csak néhányan kerültek haza. Ezek közül némelyek azt mondták, hogy Miklós ur, meg Pethes a török fogságba került. Viszont mások meg azt állították, hogy a harcban estek el. A fiatal János ur is csak néhány hónap múlva került haza. De hogyan ? Senkisem ismert rá. Úgy megviselte a sok bujdosás, a nyomorúságos élet. Kételkedtek is eleinte benne, hogy ő volna a János ur, dehát igazolta ma­gát s a törvény az ősei örökébe ül­tette. így a mende-mondák, amik származásáról, kilétéről keringtek, lassankint elhallgattak. Megnyugodtak abban is, hogy a várur fogságba ke­rült, vagy hogy meghalt (a fia is ezt állította 1) s a hosszú éveken át abba is beletörődtek, hogy úgy a tivornya életre adta magát fiatal uruk, aki pe­dig valamikor maga volt a megteste­sült jóság, szelídség. Tűrték bekén, zúgolódás nélkül a kegyetlenkedéseit. Mert ugyan mit is tehettek volna el­lene ? A nemes, ur volt, a jobbágy meg rabszolga, akinek alázatosan kel­lett megcsókolnia azt a kezet, amely korbáccsal csapott az arcába 1 A várur ma is vígan dőzsölt. Ám­bár dühös volt önmagára a gyenge­sége miatt. Ugyanis egy kalmár jelent meg nála s a portékáit kínálta. A várurnak az egyik darab szövet na-

Next

/
Oldalképek
Tartalom