Harangszó, 1912-1913
1913-04-27 / 23. szám
1913. április 27. HARANGSZÓ. 1K3 gyón megtetszett s egy összeget ígért érte. De a kalmár keveselte. Ezen aztán úgy felindult a várur, hogy a kalmár összes portékáit elszedette, aztán deresre huzattá s végül kidobatta a várból. Az agyongyötört ember akkor átkot szórt a kegyetlen várurra. Hát azért volt most dühös Zorványi, hogy ezt eltűrte. Az első percben csak nevette a jajgató embert, de aztán elöntötte az epe. S most már nagyon bánta, hogy nem dobatta a hömpölygő folyóba. Mert ugyan ki kereste volna ? Senki! Ha egy jobbágy, ha egy szatócs eltűnt, azt a törvény nem igen kereste. S ha mégis kiderült a dolog, néhány váltóforintot fizetett a nemes s a világ háborítatlanul haladt a maga utján tovább. Hát most is, hogy eszébe jutott a dolog, boszankodott magára. Barátai látva, hogy az ital is hevíti a várurat, csak annál jobban tüzelték s utóbb már annyira vak lett a dühében, hogy az istenkáromló szavak egész özönét zúdította a világra. Majd felkapott egy serleget s tűzben égő szemekkel fordult a barátaihoz. — igyatok barátaim! Borban az igazság! Meg a szerelem! Mással meg ne törődjetek! Mert nincs se Isten, se ördög! Se mennyország, se pokol ? Rettenetes dörgés felelt e szavakra. Szinte az egész vár megrendült bele. A tivornyázók önkéntelenül is ösz- szerázkódtak s ijedten néztek össze. De a megvadult Zorványi ördögi gúnnyal kacagott fel. — Hahaha! Ki veszekedik odakinn ? Az ördög, vagy az Isten ? Bárki is vagy, jöjj be! Van itt még egynek való hely! S azzal a serleget az ablaknak vágta úgy, hogy az csörömpölve hullott ezer darabra. Siri csend támadt a szobában. A duhaj alakok megdermedten ültek a helyeiken, mintha a végítélet percét várták volna. Ekkor az ajtó nesztelenül kinyílott. S azon egy bőrig ázott, tépett ruhájú aggastyán csoszogott be. A benntlévők rémülve néztek a jövevényre. Félelmükben szólni sem tudtak. A várur volt az első, aki magához tért. Haragosan szólt az idegenre. — Hogy mersz te hívás nélkül bejönni? Ki vagy te? És mit keresel itt ? A jövevény a hangra láthatóan összerezzent. De azért bátran nézett a kérdezőre. — A várurat, Zorványi János urat keresem. — Az én vagyok és ki vagy te ? Az ismeretlen újból összrezzent. Merőn nézte a várurat. Azt bántotta a nézés. De meg úgyis szerfölött dühös volt, hogy az idegen bejött. Ordítva támadt reá. — Ki engedett ide be ? Hogy mersz háborgatni engem, te hitvány féreg ? — Az öreg a fejéhez kapott. Megtántorodott. Szinte megszédült a szavak súlyától. Őt egy hitvány féregnek mondja az ő.... De hirtelen összeszedte magát. Felemelte a jobbját s aztán megszólalt. Reszketett a hangja, de amit mondott, rettentően félelmetesen hangzott. — Azt mondod, hogy én egy hitvány féreg vagyok I ? Már mint én? Hát azt gondolod, senki sém tudja, hogy ki vagy te igazában ? Persze, te a zorványi vár urának mondod magadat. A nép is azt mondja. Hát persze, hogy azt mondják. Ugyan ki emlékeznék már arra, hogy nem a zorványi vár urának a fia zuhant le a szikláról fészek szedés közben, hanem a csatlósé ! ? Az félholtra zúzta magát. Homlokán a mai napig is viseli a forradást. Míg a kis urfit úgy szedték le s ennek semmi baja sem történt. De hová lett az urfi? Az elmúlt tizenöt esztendő alatt mi lett belőle? Erre felelj meg! A várur, kinek arcát halotti sápadtság borította, egy lépést tett a beszélő felé. A szemei szikráztak és szinte reszkedett a felindulástól. — Hah I így mersz velem beszélni, te kutya I ? Kitaposom a lelkedet I Elevenen megnyuzatlak! Hát ki vagyok én a te szemedben te — te nyomorult ? Az öreg kiegyenesedett. Az arca piros volt a haragtól. Megfenyegette a várurat és mint a mennydörgés, úgy dörögte. — Mutasd meg a válladat és megmondom, hogy ki vagy te nyomorult! Hörgő kiáltás szakadt fel a várur kebléből. Mint a sebzett vad, úgy horkant fel. Felkapott egy nehéz billikomot s teljes erejével sújtott az öreg fejéhez, aki vértől borítva esett össze. A szolgák berohantak. Felkapták az ájult öreget s átadták a várnagynak, hogy a várur parancsára zárja be s úgy vigyázzon reá, mint a szeme világára. Másnapra az öreg is, meg a várnagy is eltűnt a várból. * Mintegy félév telt el amaz emlékezetes éjjel óta. Történt, hogy az egyik nap délutánján egy csapat lovas katona állott meg a vár előtt. A kürt felharsant s a követ a király nevében bebocsátást követelt. A felvonóhíd azonnal leereszkedett s a másik percben már ott állott a csapat a várudvarán, ahol a várur kíváncsian várt reájuk. Ugyan mit. üzenhet neki a király? Hirtelen egy törődött, öreg emberen akadt meg a tekintette. És mellette egy délceg alakon, aki szeretettel támogatta a reszkető öreget. Az egész világ egyszerre forogni kezdett vele. Az ereje elhagyta és úgy érezte, mintha az egész vár mindenestül reá zuhant volna. De megszólalt a kiráy követe. Egy pecsétes Írást vett ele s fennhangon a következőket olvasta: — Nemes, nemzetes és vitézlő, most már Istenben boldogult Zorványi Miklós fél évvel ezelőtt a törökök fogságában tizenöt esztendei rabos- kodás után meghalt. A rabságban osztozott vele hűséges fegyverhordozója Pethes Péter, akit az ur halála után szabadon bocsátottak. Pethes Péter megjelent előttem és iratokkal igazolta magát és ura elhunytét. De ugyanekkor megjelent nálam az elhunytnak fia, Zorványi Ján 's is és ugyancsak igazolta, hogy ő a törvényes örökös, nem pedig a jelenlegi várur, aki az életére tört, hogy övé lehessen a dominium. Hogy eddig nem jelentkezett, annak oka az, hogy semminemű irat nem volt a birtokában, mert mindenétől, még a ruháitól is megfosztotta őt a mostani várur, amikor együtt menekültek a csata színhelyéről. Eme iratok segélyével aztán kiadta magát a vár urának s míg ő vígan dorbézolt a rablott jószágon, azalatt az igazi örökös bujdosott és nyomorgott, csakhogy életben maradhasson. Most iratokkal igazolta magát az igazi örökös. De igazolta őt atyjának fegyverhordozója, Pethes Péter, aki ugyancsak igazolta a mostani várurat is, aki csak bitorló, aki nem más, mint az öreg becsületes Pethesnek becstelen, nyomorult fia, amit igazol a vér szaván kívül a vállának égett sebe is, amiről különben meggyőződni jelen követemet bíztam meg. De erre már nem volt szükség.