Harangszó, 1912-1913

1913-04-13 / 22. szám

1013. április 13. HARANGSZÓ.­A mai felfogásról azt mondják, hogy az a tudományos nézet, a bib­lia felfogásáról pedig, hogy az a val­lásos nézet. A helyes jellemzés az, hogy a mai felfogás az Istenen kívüli élet, a bibliai felfogás pedig az Isten­ben való élet. A mai helyzet olyan, amilyent (2. Móz. 32.) fest az iró. Mózes fenn van a Sinai hegyen, a nép pedig aranyborjút öntet magának, megteszi istennek, áldoz neki égő ál­dozattal és halaáldozattal, azután leül enni és inni, azután felkel játszani. Mi is a Krisztust és a keresztyén val­lást elzártuk a világtól, a piaci lár­mától, felvittük a magas hegyre, azu­tán kezdtünk csodálkozni, hogy hol marad Krisztus, végül csináltunk ma­gunknak isteneket é,s vallásokat ked­vünkre, vasárnaponként áldozunk égő áldozattal és hálaáldozattal, azután pedig, mint aki teljesítette szent köte­lességét, leülünk enni, inni és játszani. Krisztust és a vallást le kell hozni a hegyről az emberek közé. És mint­hogy a vallás az isteni kijelentésen alapul, ezt az isteni kijelentést kell mindenekelőtt abból a babyloni fog­ságból kiszabadítani, melyben elcse- nevészedik. Meg kell tanulni, hogy Isten nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene, nem holtakból, hanem élőkből akar magának itt a földön országot alapítani, tehát kijelentése is nemcsak arra szól, hogy mi lesz velünk a halál után, hanem hogy mit csináljunk, mit cselekedjünk itt a föl­dön, ma, holnap, addig, amíg élünk. Ez az isteni kijelentés, mely ne­künk élőknek és erre az életre szól, nem valamely hallatlan, lehetetlen, képtelen dolog. Csak azt tárja fel, ami az embernek szívében el van rejtve (Luk. 2: 3ö.), azokat a nagy lehetőségeket, melyek minden emberi életben szunnyadoznak, azt a nagy rendeltetést, melyre mindnyájan el vagyunk híva, azt a méltóságot, mely az embernek elrejtett kincse volt (Máté 13 : 44.) addig, míg Krisztusban nyilvánvalóvá nem lettek mindenek. Az isteni kijelentés világánál (Ján. 8 : 12.) ismeri meg az ember önma- _ gát, mint aki kevéssel kisebb az Is­tennél s dicsőséggel és tisztességgel van megkoronázva (8. Zsolt. 6.). s a kinek feladata, hogy tökéletes legyen, mint a mennyei Atya tökéletes (Máté 5 : 48.). Szóval az isteni kijelentésben épen olyan fontos az, amit önma­gunkról tanulunk megismerni, mint amit az Istenről (Ján. 3:16—17.). A hazatért. Elbeszélés. Irta : Novák Gyula. Súlyos teher nyomta a lelkét Csá­kány Gergelynének. Nem is talált másutt vigasztalást, csak az imádsá- gos könyvben. Egyre ennek az el­sárgult lapjait forgatta, ha elővette az emlékezés. A sírba tette volna már régen a bánat, ha nem tartaná vissza a remény vékony fonala, hogy viszontlátja még gyermekét. Bizo­nyosan megbűnhődött már azért a vétkéért. Úgy esett a dolog, hogy Csákány Miklós megjött katonáéktól. Ez idáig rendjén volna. Az volt azonban baj, hogy mig oda volt. nagyon elválto­zott a természete. Elszokott a mun­kától ; pedig azelőtt egyike volt a leg­szorgalmasabb legényeknek. Apjának nem igen tetszett ez a változás. Már alig várta, hogy a gye­rek megjöjjön és átvegye vállairól a terhek nehezebbik felét, és íme most meg mit akar 1 De majd megváltozik — gondolta — és eleinte nem is igen szorította. Mikor azonban Miklós vég­képpen nem akárt beletörődni a régi foglalkozáskörbe s napokon át se né­zett a jószág felé — ehelyett inkább a korcsmában dőzsölt, — elhatározta az öreg, hogy rendbeszedi a fiút. Ez azonban rá se hederített a kor- holásra. Sőt egyszer, amint kótyagos fejjel hazakerült és öregapja kemé­nyen rátámadt, valamit olyat dobott oda nagy hetykén az öregnek, hogy azt elfogta a méreg és a vasvillát ragadta fel. De amint felemelé, meg- tántorodott és elesett — többet nem is kelt fel soha. A nagy indulat meg­ölte ... Miklós csak az anyja jajveszéke­lésére riadt föl: — Mit csináltál gonosz? megölted apádat 1... Rémülten nézett a fiú az anyjára, majd az apjára. A mámor egyszerre elszállt belőle. Felébredt; a szörnyű való megreszkettette; aztán elindult, ment, ment... űzte a vád. Mire édes­anyja otthon magához tért, Miklós akkor már a falu határán is túl járt... * # * Valódi nagy csoda, hogy Csákány Gergelyné túlélte a kettős vesztesé­get. Ezideig is buzgó, vallásos asz- szony volt, de ettől az időtől még többet járt az Isten házába. Mintha az apa és fia között támadt nagy űrt akarná betapasztani. Tudta, hogy akit egyszer elföldeltek, többé nem lehet életre támasztani azt. De talán a fiút visszanyerheti az anyai szív. Hiszen boros fővel, eszén kívül bántotta meg annyira az apját; józanul bizonyára nem tette Volna. És lám, hogy szí­vére vette 1 Nem lehet olyan rossz Miklós, csak szerencsétlen I A nagy­város az oka mindennek. Ott mérge­zik meg a falu fiainak lelkét. Múltak a hetek, hónapok, évek; várt az özvegy, az anya türelemmel és az Istenbe vetett bizodalommal. Miklósról semmi hír sem hallatszott három esztendeje. Tavasszal, a ki­kelet ébredésével fel-feltámadt a re­mény ; ősz felé veszni készült. A kis gazdaságot a jóakarók, a rokonság tartották rendben, hogy ha megjön a gyerek, helyén találjon mindent. Elmúlt ismét egy ősz; a tél köze­ledett. Csákány Gergelynének is vele vesztek a reményei. Kezdett letenni arról, hogy él valahol a fia, akkor bizonyosan adott volna hírt magáról. Csüggedés fogta el az öreg asszonyt. És bár sivított a szél, hordta a havat odakint, mégis kikívánkozott Gergely gazda mellé, ahol nem fáj semmi, nem érez a test, a lélek fáradságot; ahol béke honol és örök megnyug­vás vár reánk. Alig mozdult el az imádságos könyve mellől, reggeltől napestig ezt forgatta. Csak mégegyszer láthatnám a Mikló­somat — sóhajtá — azután szívesen mennék örök pihenésre... Vizkereszt napja közeledett. Ilyen­kor befűtenek a kemencékbe és ké­szül az ünnepi kalács, diós- és mákos­patkó minden háznál. Csákány Gergelynében megmozdult valami. Valami olyan sejtelemféle... hátha... Az elmúlt éjjel a Miklósá­val álmodott, beszélt vele. Hozzáfogott a kalácssütéshez. Egy kissé nehezen ment a dagasztás, de azért minden jól sikerült. Hanem a várva várt csak nem jött.. . Amint nőtt a sötétség, hasonlóképen veszett reménye is az anyának. Ki eszi meg akkor azt a sok jó kalácsot!... Keservesen elsírta magát. A jó asz- szonyai a szomszédból eljöttek, hogy magukhoz hívják, de ő egyedül akart maradni gondolataival. Elővette imád­ságos könyvét, áhítattal imádkozott, énekelgetett egymagában. Észre sem vette, hogy már az előbb kinyílt az ajtó és egy megviselt alak közeledik. A szenvedés félreismerhe­tetlen nyomokat hagyott rajta. Amint a nevét hallá kiejteni, mintha villany­ütés érné, úgy összerázkódott. Csak nagynehezen sikerült kinyögnie ezt az egy szót: — Édes anyám 1... I

Next

/
Oldalképek
Tartalom