Harangszó, 1912-1913
1913-02-23 / 18. szám
142 HARANGSZÓ. 1913. február 23. különböző tagjai külön-külön csoportosulnak, szövetkeznek. Azt látjuk, hogy a papok, tanárok, tanítók, orvosok, ügyvédek, megyei, állami tisztviselők, bírák, jegyzők, írnokok, díjnokok s az ideiglenes minőségű miniszteri segédfogalmazó gyakornok helyettes jelöltségre aspirálók épúgy falankszként tömörülnek közös érdekeikért, akár csak az utcaseprők, vagy a cipőfelsőrész készítők szak- szervezete a munkaadókkal s a cipőt viselőkkel szemben. A vallásos estélyeken is egy közös ideális célt szolgálunk valamennyien: igyekszünk a hitélet alapelveinek igazságát a tudomány sugaraival megvilágítani. Az egyes embert az élet csábító szirénéi ellen fegyverrel ellátni, hogy ezzel az egyetemes emberiség közös célját, az emberhez méltó igazi emberi életnek itt e földön való megvalósítását megteremtsük. Mintha ebben a modern emberáradat szédületes forgásában kiesett volna egy kerékszeg; az egész forgó alkotmány hol ide, hol amoda csapódik, miközben döcögve halad hol előre, hol hátra s mintha egyebet sem csinálnánk, mint ezt a kiesett kerékszöget keresnénk, hol faggyugyertya pislogó világával, hol a szellemi világosság égi fényénél. Nem úgy van most mint volt régen, más csillag jár fent az égen. Milyen gyakran hallottuk és elmondtuk ezt a mondást anélkül, hogy igazsága mélyebb nyomokat hagyott volna bennünk. Elröppent értelmünk felett úgy, a mint elröppen fejünk felett a száz kilométer sebességgel repülő madár, csak egy pillanatig van fejünk felett, azután már alig látszik, nem hagy nyomot még a levegőben sem. Nem úgy van most, mint volt régen. Az emberek ma mások mint azelőtt, de nem csak az emberek, hanem azok a társadalmi viszonyok is a melyek közt élnek; munkakör, a lakás, táplálkozás, a szórakozás is más, mint volt régen. Ma a gyermekeket a kanyaró, a vörheny, a torokgyik megtizedeli. A felnőttek vakbélgyulladásról, influenzáról, reumáról, tüdővészről, különféle hurutos bántalmakról és sok más olyan cifra- nevű nyavalyákról panaszkodnak embertársaiknak, a melyeknek se öregapáink, se dédöregapáink nem hallották se hírüket, se hamvukat; ma pedig itt vannak, itt élnek közöttünk s bekopogtatnak hozzánk anélkül, hogy megkérdeznék szabad-e ? A régi világ embere kifeküdt a tornácba ; szabad ég alatt töltötte az éjszakát. Egész nap a szabad levegőn, erdőn, mezőn tiszta levegőben, jó kedvvel fütyörészve végezte munkáját, frissen szakított bokréta díszítette pörge kalapját. A mai emberek szűk, rossz levegős szobában hálnak, ha lehet a nappalt is — különösen hideg időben — a füstölgő sporheld mellet kuporogva töltik; mivel nincs jó egészségük, nincs jó kedvük sem. Kalapjukban nem frissen szakított bokréta, hanem a bágyadtság halványsárga virága díszük. Régen fö- detlen fővel jártak az emberek télen, nyáron. Az emberi haj természetes takarója a fejnek. Ma jó vastag báránybéléses sapkát viselnek télen, nyáron egyformán, nem csak a szabadban, hanem a sparheldtől jól befütött szobában is; csak úgy izzad jó magyar barátunk feje, szinte gőzölög, ha véletlenül lekerül róla. Azelőtt, ha megéhezett a magyar, szólt az asszonynak, hogy öljön le majorságot, süssön tojást, vagy fejje meg a tehenet. Ma ? elküldi a boltba, vegyen cikóriás kávét, főzzön neki kávét, hogy elronthassa vele a tejet, mert hát ez a divat, ez az úri szokás. Egyébként minek való volna a kávé, mert igen megbeszélteti az ember gyomrát. A régi fiatalság, ha szórakozni akart, kiment a zöld gyepre birkózni. Ha összekülömböztek, jó furkósbottal helyben hagyták egymást úgy Isten igazában s azután szent volt a béke. Ma ott tanyáznak egész vasárnap a korcsmák előtt, a hol részeg ember duhajkodásain, kiszólásain mulatnak s ha összekülömböz- nek mindjárt kinyílik az a bizonyos fanyelű bicska, a melyik már csont- nyelüvé lett minden siheder gyerkőc zsebében. De hogy nem a régi szabású legények ezek, megmutatják akkor, mikor az orvos keze alá kerülnek; tűszurást is alig tudnak kibírni, jajgatnak, mint valami fogfájós vénasszony. Láthatjuk tehát, csakugyan nem úgy van most, mint volt régen, tán a göncöl szekér csillagzata is kicserélődött azóta. De minden változásnak megvan a maga oka. Hogy az emberek ma testileg-lelkileg nem olyan egészségesek, nem olyan kitartók a munkában, hogy a régi egyszerű, természetes szórakozási módok helyett már a fiatalság is a korcsmák testet- erkölcsöt rontó levegőjében van elemében s nem is virtusos legény az, aki nem jár korcsmába, le nem ereget egy-két deci pálinkát: ennek is megvan a maga oka. Ez az ok pedig a természeti törvények elleni vétkezés. Hogy az emberek egy tekintélyes része elvesztette józanságát, ép érzékét, a tiszta nemes örömök, élvezetek utáni vágyat s hogy ezek ki nem elégítik: ez onnét van, mert olyanokkal él, táplálkozik, amely szervezetét természetes ízléstől, érzéstől, gondolkodástól megfosztja s az a nagy hatalom, amely egész nemzeteket ki tud irtani, amely a népek látó, Ítélő képessége elé sürü ködöt tud vonni: a szeszes italokban, különösen a pálinkában van. Szükséges ezek hatásának ismerete, a használatuktól való tartózkodás, óvakodás, hogy a mai nemzedék is erdőn, mezőn fütyörészve végezze dolgát, frissen szakított bokréta virítson kalapjában s ne legyen hasonlatos se maga, se gyermeke ahhoz a halavány csirához, melyet a krumpli hajt télen a pincében. (Folytatjuk.) A hitehagyott. Elbeszélés. Irta: Pálmai Lajos. (Folytatás.) Azonközben az új lelkész, hogy híveit családjukban is megismerje, egyenkint felkereste őket az ő házuknál. Törökékhez is természetesen ellátogatott. Törökné asszony kissé megzavarodva, de örömmel fogadta s könnyezve így szólott : — Azt gondoltam kedves tisztelendő úr, hogy a mi házunkat elkerüli, mivelhogy ez az én emberem... — Már miért kerültem volna el a maguk házát édes Törökné asszony, hiszen nem rossz ember a maga ura, csak úgy látszik, kissé heves természetű. De azért azt hiszem, jó barátok leszünk. — Óh, édes tisztelendő Uram — szólott Törökné, szemeit törülgetve — mi egy idő óta igen szomorú napokat élünk. Az uram ezelőtt munkás, istenfélő ember volt. Sohase ült asztalhoz, sohase tért nyugodni anélkül, hogy előbb családjával együtt ne énekelt s imádkozott volna. A korcsmának feléje se nézett, hiszen hála Isten magunknak is van egy kis borunk — de mióta ez a választás történt, mintha kicserélték volna I Itthon szó- talan, mogorva, sem az imádság, se a munka nem kell neki. A korcsmában ül naphosszat s azzal a kortyándi csizmadia mesterrel lopják a napot. Attól félek rossz vége lesz ennek. — Nem kell a dolgot olyan sötét színben látni Törökné asszony. Majd ha idővel elmúlik urának a hevessége,
