Harangszó, 1912-1913
1913-02-23 / 18. szám
1913 február 23 HARANGSZŐ. 141. jem. Egy tetten kapott tolvaj mindig talál valami mentséget. S azzal elővevén egy kis sípot, belefűjt. Nemsokára egy csapat ember tűnt elő az erdő sűrűjéből, — ezek a földesur szolgái voltak, kik uruk hívására jöttek és várták a jeladást a parancs végrehajtására. Hajdúk — fordult hozzájuk a földesur, — ezt az embert kötözzétek meg és vigyétek a vár tömlöcébe.“ A szegény favágó megpróbálta még- egyszer bocsánatért esdeni, de hiába volt minden könyörgés, a földesur kérlelhetetlen maradt. — S a szegény ember, látván, hogy nem remélhet kegyelmet, — néma megadással tűrte, hogy bekísérjék a várkastély földalatti tömlöcébe. A földesur pedig önelégülten ko- csikázott fényes kastélya felé, abban a jóleső önérzetben, hogy ha vadorzókra nem akadt is, de mégsem fáradt hiába. De az ő öröme sem tarthatott sokáig. — Alighogy berobogott hin- tója a kastély udvarába, megdöbbenéssel vette észre, hogy máskor a jókedvtől oly zajos kastélyában most óriási zűrzavar uralkodik, mire az adott okot, — hogy a földesur 10 éves fia kilovagolt hátas paripáján, — mint naponként rendesen és bár már régen elmúlt a szokásos lovaglóóra, még mindig nem tért vissza. — Eközben pedig egyre sötétebb lett a rövid decemberi napon, — elkezdett erősen havazni és a Szél süvíive rázta a fák ágait. A rémület tetőpontját érte el, midőn késő alkonyaikor a hátas paripa gazdája nélkül száguldott a vár udvarára. — A cselédség fejvesztetten futkozott ide-oda a kastélyban, — a vár úrnője pedig az ijedségtől elájult. „ Emberek, lóra I “ kiáltott a földesur izgatottan és elővezettetvén hátas paripáját, maga is lóra ült és a cselédség egy részével elvágtatott az erdőbe az eltévedt gyermek keresésére. Az úrnő is mihelyt magához tért, befogatott, — dacára a zord időnek, — hogy minél előbb hallhasson valami hirt gyermekéről. Ámde hiába keresték, még csak a legkisebb jelre sem akadtak, mely az eltűnt gyermek nyomára vezethetett volna. A kis kunyhó lakói pedig ezalatt nagy nyugtalanságban töltötték az estét. Végre kopogtattak az ajtón. A kis leány örömmel rohant oda, mert azt hitte édes apja jön. De nem az volt. Egy idegen ember jött be, aki elmondta, hogy ne várják haza apjukat ma estére, mert ő látta, midőn a földesur fogságba kísértette. A favágó felesége ennek hallatára nagyon megrémült, de a hirthozó megnyugtatta őt, hogy nincsen semmi baj, — valószínű csak félreértés lesz az egész dolog. S azzal eltávozott előbb azonban átadta a rőzse- csomót, mit a favágó szedett össze, hogy legyen tüzelőfájuk. Így történt, hogy a Karácsony békét hirdető angyala helyett, a siralom és sötét bánat költözött be a kis kunyhóba, habár csak rövid időre. Mert ahol legnagyobb veszély, ott van legközelebb az Isten segítsége. A kis kunyhó lakói még ébren voltak, midőn egyszerre csak kopogtatás hallattszott az ajtón. A szegény asszony sietve nyitotta ki és egy gyermeket látott künn dideregve állani. „Ki vagy te ?“ — szólította meg azután, — hogy ily zivataros éjszakán egyedül jársz az erdőben ? A hidegtől majdnem megdermedt gyermek erre elmondta, hogy ő a helybeli földesur fia és ma is szokása szerint kilovagolt paripáján. De alighogy beért az erdőbe, lova megvadult és ledobta őt, — majd kitört a zivatar és így történt, hogy eltévesztette az utat hazafelé. — Sokáig barangolt az erdőben, míg végre észrevette a kunyhó ablakából derengő világosságot és arrafelé tartott. A favágó felesége rögtön behívta a megfázott gyermeket a szobába, és hamarosan fekvőhelyet készített számára és lefektette. — Az idegen gyermek csakhamar mély álomba merült és jóízűen aludt a kiállott fáradalmak után. A szegény asszony továbbra pedig odaült ágyához s úgy virrasztott az egész éjszaka. Hirtelen kürtharsogás vegyült a szél zúgásába. A gyermeket keresők jeladása volt ez, kik már eközben odaértek a kis kunyhó elé. Miután látták a világosságot a kunyhó ablakában, arra jöttek, hogy beszóljanak és megkérdezzék: nem látták-e az eltévedt gyermeket. A szegény asszony meglepetve nyitott ajtót és már épen felelni akart kérdezős- ködéseikre, midőn vendége fölébredt s észrevette anyját, — aki szintén ott volt a keresők között. — Leírhatatlan örömmel zárta az édesanya karjaiba elveszettnek hitt gyermekét s azonnal parancsot adott, hogy rakjanak nagy tüzet, mely — a megbeszélés szerint — jeladás volt a többieknek, hoay a gyermeket megtalálták. A jelre azután csakhamar megérkeztek a földesurral a többiek is. Midőn a földesúr megtudta a történteket, — meghagyta embereinek, hogy azonnal bocsássák szabadon a favágót. Nemsokára meg is jött a fogoly, — aki a szerencsés véletlennek köszönhette kiszabadulását. A békesség ünnepének előestéién azután békejobbot, nyújtott egymásnak földesúr és jobbágy. Az utóbbi beismerte, hogv hibázott midőn enge- delem kérés nélkül levágta a kis fenyőfát, — a földesúr pedig szégyenkezve látta be, hogy nagyon igazságtalan volt a szegény emberrel szemben, — s azért igyekezett neki kárpótlást nyújtani. — Kijelentette, — hogy a szénégetést ezután ismét szabadon gyakorolhatja, — és a tüzelésre szükséges fát teljesen ingyen szerezheti be erdejéből. — Midőn pedig hazaérkeztek a kastélyba, a töl- desúr, —■ hoay a karácsonyi angyal dús ajándékából a szegény kunyhó lakóinak is jusson valami, telerakatott egy kosarat ennivalóval s játékszerekkel s a fenyőfával együtt elküldette a kunyhóba. A szegény ember és felesége hálásan fogadták az ajándékot s örömmel dicsőítették Istent, aki eképen a rosszat is jóra fordította. A karácsonyi angyal tehát mégis betért hozzájuk — habár későn is t— és elhozta ajándékát: a békességet. A szeszes italokról. Irta : Dr. Kovácsics Sándor. Ismeretes a görög bölcs mondása: „Az ember társas lény.“ Az emberi élet teljességéhez szükséges, hogy az ember érintkezzen, beszéljen embertársaival, hogy megismerje azok érzéseit, gondolatait. Ezt a régi bölcs korában talán úgy magyarázták, hogy úgy az egyetemes emberiségnek, mint az egyes embernek közös érdeke, hogy az érintkezés kapcsán szellemi, lelki világa gazdagabb, szebb, műveltebb legyen. Ma persze ez az eszményi magasztos cél leesett a földre; ma társulnak az emberek többnyire anyagi, vagy egyéni érdek elérésére. Jézus Krisztus tanítványokat vett maga mellé, hogy a kereszténység világító, melegítő sugarait az emberiségnek minél szélesebb rétegében otthonossá tegye. Szövetkeznek a királyok is dinasztikus vagy esetleg nemzeti érdekből. A társadalomnak
