Harangszó, 1912-1913
1913-02-23 / 18. szám
14Ö. HARANGSZÖ. 19iS február 23. ért. Aki Istent szereti, az örömmel fog mások javáért is bármit elszenvedni. És sem öröm, sem bú, sem nyerés, sem haszon el nem szakasztja Istenétől, sőt meg van arról győződve, hogy ez mind-mind az Ő bölcsessége folytán javát mozdítja elő. De vájjon akkor, amidőn a jó Isten leemeli rólunk sújtó kezét, amikor megszűnik a kin, a fájdalom, amikor körülöttünk rózsás kertté, paradicsommá változik a siralom völgye, amikor jólét, megelégedés, boldogság vesz körül bennünket, akkor vájjon fölvetjük-e a nagy kérdést ? Jón-e ajkunkra a nagy miért, óh miért mindez én velem édes Istenem ? Sá- farkodiunk-e úgy a reánk bízottakban, mint a hű szolga, vagy haszontalanok, restek voltunk s így nem érdemeljük meg Istennek e velünk éreztetett nagy jóságát! ? Sajnos, számtalanszor tapasztalhatjuk ott kinn az életben a szomorú valót, hogy bizony a jólét, a gazdagság, a pénz, a vagyon hamar eltávolítja ajkunkról az Isten nevét, hogy annál gyakrabban adja azt a szenvedésben ismét vissza. Azok, akiknek több adatott a kelleténél, a szükségesnél, azoknak nagy része elbizakodva a romlandó, földi javakban, melyeket a moly és a rozsda is megemészihet, kevélységükben nagyon keveset törődnek a hazával, Istennel, amelyek szerintük üres fogalmak és vallásukat, meggyőződésüket úgy változtatják, mint a ruhájukat. Pedig tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van. íme, legyen az a minden akár súlyos szenvedés, akár boldogság, mindegy I Könnyeink ép úgy, mint arcunk rózsás mosolya csak egy célt szolgál: a mi javunkat I Eszébe kellene tehát, hogy jusson annak, aki a gyönyörökben úszik, hogy vagyona, gazdagsága, pénze csak az az eszköz, mellyel a maga és mások javát teremti meg és mozdítja elő. Aki szereti Istenét s bízik benne, az tudja, hogy a jó Isten azért ád felesleget, hogy próbára tegye hűségét, hogy adjon abból annak, akinek nincs és segítsen rajta. lm ha valaki Istent szereti és megérti, hogy a szenvedése nem kárára, vagyona nem eltékozlásra, elpocsé- kolasra való, akkor minden dolog javára válik. De azt kérdezhetné valaki, mi az a mi javunk, melynek megteremtése minden dolog célja? Luther ezt a „javunk“ szót „zum Besten“-nel fordítja. Szerinte tehát minden dolog a legjobbra szolgál. Mi hát az, ami nekünk a legjobb ? A pénz, vagyon nem, mert hisz ez is azt szolgálja. A nagy tudomány ? Óh hány tudós nem tud imádkozni, szeretni ! Talán az egészség ? Hány egészséges ember nem boldog s megelégedett! Nem I sem a pénz, sem a tudomány, sem az egészség, hanem a lélek nyugalma az, amely a legjobb minekünk! A tiszta lelkiismeret megteremti az örömöt s boldogságot nékem. Ha úgy intézem dolgomat, a hogy Isten parancsolataiban követeli, ha úgy bánok vagyonommal, amint ő azt kívánja és ha úgy viselkedem szenvedéseimben, mint a tűrő Jób, akkor az enyém lesz az, ami nékem a „legjobb“ a tiszta, nyugodt lelkiismeret ! Az erdei ház. Elbeszélés. Német eredeti nyomán irta : Pulay Vilma. Messze nagy Németországban, a schwarzvaldi erdőségben, — ott ahol a hatalmas Duna folyam veszi eredetét, volt régesrégen egy kis házikó. A kis erdei ház, — szép festői vidéken feküdt. Köröskörül égfelé törő hatalmas fenyőfák, — bokrok, cserjék, amcdább lejtős dombok, kisebb hegyláncok sorakoztak egymás mellé, a távol ködében a svájci Jura hegység — az Alpok örök hóval fedett nyúlványai fehérlettek. A házikóban egy szegény, de istenfélő és vallásos család lakott. A családfő favágással és szénégetéssel kereste meg a mindennapi kenyeret maga és családja számára. Igaz ugyan, hogy ez kissé szűkös jövedelmet biztosított számukra, de azért mégis csak megéltek belőle. Egyszer azonban ez a csekély keresetforrás is megszűnt. A favagó ugyanis összeszólalkozott a földesúrral, akinek birtokán az erdő feküdt, hová fát vágni járt és ez eltiltotta neki a szénégetést és a favágást. De bár ennek folytán sanyarú napok következtek rájuk, nem csüggedtek el, hanem bíztak Istenben; az a meggyőződés vigasztalta őket, hogy ő a rosszat is előbb utóbb jóra fogja fordítani. Úgy is lett. De mielőtt az ínséget kedvezőbb helyzet váltotta volna fc 1, még egy nagy megpróbáltatáson kellett keresz'ülmenniok. A megélhetés nehéz gondjai között lassan, de mégis csak teltek a napok. Végre elérkezett a kemény szigorú tél is, mely nekik többszörös Ínséget jelentett, mert még tüzelőfájuk sem volt. Majd elközelgetett a Karácsony ünnepe is. A nagy ünnep előestéjén a favágó így szólt feleségéhez: „Én most elmegyek az erdőre száraz fa- galyakat szedni, hogy legyen mivel fűtenünk holnap és azután hátha találok valami elejtett vadat is az erdőben. “ S ezzel elment, régi kováspuskáját is magával vivén. Útközben, míg az erdő belsejébe nem ért, — sok gondolat cikázott át agyán. A kisértő is hozzáférkőzött leikéhez és fülébe sugdosta: „Te is ember vagy, — van jogod élni, ha szegény vagy, vedd el azét, akinek van, — az erdőben sok vad van, lőhetsz közülők bátran, hisz a földesúrnak még úgyis elég marad.“ „Nem, azt nem teszem, — mondta magában a favágó, becsületes ember voltam és az is akarok maradni, habár nyomorban is.“ S azzal hirtelen eldobta magától fegyverét és gyors léptekkel sietett befelé az erdőbe, hogy ott száraz ágakat szedjen. Amint így szedegette a fagalyakat, arra gondolt, hogy jó lenne a közül a sok kis fenyőfa közül egyet leányának hazavinni karácsonyfának, — ha ajándék nem lesz is rajta, legalább a fája legyen meg! Azzal önkénytelenül is elővette zsebkését és levágott egy fiatal fenyőfát. „Lehet, — szólt azután önönmagához, — hogy nem jól cselekedtem, de hiszen annyi maradt még itt az erdőben, hogy ennek az egy fácskának hiányát nem fogják észrevenni.“ Majd hirtelen az összekötözött faágak közzé akarta csúsztatni a fenyőfát, midőn háta mögött egv éles kiáltást hallott, mely megfagyasztotta a vért ereiben. Mikor föltekintett és körülnézett: a földesurat és az erdészt látta maga előtt, akik az erdőt járták, mert a vadorzók leshelyét akarták kikutatni. „Miért vágtad le ezt a kis fenyőfát?“ — kérdezte szigorúan a földesúr. „Kegyelem uram I mondá a favágó, — nem rossz szándékból tettem, — kis leányomnak szereltem volna hazavinni karácsonyfának, — egyéb örömöt úgy sem adhatok neki; hadd érezze legalább ő is, hogy ma szent karácsony estéje van.“ „Ez mindenesetre ügyesen kigondolt mese, — viszonzá a földesúr, de mégsem elegendő arra, hogy elhigy-
